Az értekezés a vizsgált szövegeket, szövegkorpuszokat, problémaköröket Gérard Genette – az intertextulitás-elméletek közül a funkcionálisan leginkább alkalmazható –kategóriáival és időnként Lucien Dällenbach ’mise en abyme’ fogalmával közelíti meg. Ezek a kategóriák nem függetlenek egymástól, nagyon gyakran kombinálódva vannak jelen egy-egy szövegben. Ezt igazolják a kutatás tárgyai: a 19. század közepéről, második feléből választott, elsősorban epikai, magyar nyelven írt kanonizált, a kánon peremére szorult, vagy akár a korabeli sikerük ellenére kánonba nem került műalkotások. A disszertáció fejezeteinek egyik közös vonása az, hogy a részek – függetlenül attól, melyik genette-i kategória domborodik ki benne jobban, melyik előtér, míg egy vagy több másik a háttér – végső soron mindig valami műfaji billegést, váltást, transzformációt prezentálnak.
A magyar irodalom történetének folyamatszerűségére a 19. századi intézményesült irodalmi élet egyik legfontosabb színtere, az 1836-ban Pesten alapított Kisfaludy Társaság évtizedeken keresztül jelentős befolyással bírt. A Kisfaludy Társaság jellemzően egy irodalomelméleti/esztétikai és egy szépirodalmi pályamunkára írt ki párhuzamosan jutalmat, emellett maga is indított bizonyos „vállalatokat” az irodalmi ízlés fejlesztésére, az irodalmi hagyományok megőrzésére. Ezek a kiírások, vállalkozások gyakran több évtizeden átívelve tematizáltak egy-egy problémát, problémakört, meghatározva így az irodalmi diskurzus csapásirányait. Az értekezés a kutatott korszak intertextuális alakzatainak, eljárásainak leírásakor, azok funkciótörténeti jelentőségének felmutatásakor olyan szövegeket vizsgál, melyek a Kisfaludy Társaság két kulturális vállalkozásához és négy elméleti feladványához közvetlenül vagy közvetetten kapcsolhatóak. A bevezetést követő 2. fejezet egyrészt Kelecsényi József kéziratos hagyatéka felől tekint rá a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjteményének 1844 elején induló ügyére, az Erdélyi János szerkesztette Népdalok és mondák első kötetére, a korabeli lejegyzői, szövegrögzítői, szöveggondozói, szövegformálói gyakorlatra, másrészt bemutatja Kelecsényi magyar mitológiai lexikonát, melyet eredetileg a Társaság 1846-os jutalomtételére kezd írni. A 3. fejezet arra tesz kísérletet, hogy egy sajátos olvasási stratégiával igazolja az Arany János epikusi küzdelmét több aspektusból körbejáró kortárs irodalomtörténészek belátásait. Az intertextuális szövegszervező-eljárások széles skáláját alkalmazó, a szöveghagyományozódásról, a szövegkezelésről fölöttébb (poszt)modernül gondolkodó Arany epikus műveinek paratextusait vizsgálva, azzal a hipotézissel él a dolgozat, hogy a kompozícióbeli tökéletességre törekvő szerző még a textus „küszöbei”-nek számító szövegegységekbe is belekódolja az eposzírásba vetett hitét/hitetlenségét.
Az értekezés 4. fejezete a folyamatos és gazdag Kemény-recepcióban egy nem ismeretlen kérdéskört szándékozik körbejárni egyfelől, annak újszerűségével, hogy Kemény két regényét (Gyulai Pál, Özvegy és leánya) és a regények megírása közbeni értekezői, kritikai írások egy részét (az írói munkásság egy bő évtizedét: 1845–1857) a ’műfaji kísérlet – elméleti belátások – tökéletesített írói praxis’ ívére helyezi; másfelől, az Özvegy és leánya példáján keresztül (az architextuális transzformáción túl) a Kemény-regények transztextuális telítettségére irányítja a figyelmet, elsősorban a regény szereplőinek szövegvilágait vizsgálva, kettős hypertextusként értelmezve a románt. Az 5. fejezet a 19. század második felében jelenlévő Quijote-jelenség körbejárására tesz kísérletet a teljesség igénye nélkül (a dolgozat nem vállalkozik a magyar fordítások mint intertextuális alakzatok szövegszerű vizsgálatára), de határozottan kijelöl vizsgálódási irányokat, s a korszak jó néhány szépirodalmi alkotását lépteti párbeszédbe a Quijotéval, kitüntetett pozícióba helyezve Arany János életművének egyes darabjait a műelemzésekkor. A 6. fejezet Mikszáth Kálmán párnovellájának interpretálásával arra mutat rá, hogy a Galamb a kalitkában kölcsönösen egymást olvasó két textusa dialogikus viszonyt alakít ki a boccacciói novella és az azon túllépni kívánó 19. század végi (mikszáthi) elbeszélés között. S miközben az egy közös műcím alá szervezett két szöveg relativizálja egymást (tartózkodván az értéknyilvánításoktól), a szöveg egésze úgy épül fel, hogy mélystruktúrájában mégiscsak a boccacciói novellát variálja. Az értekezés utolsó fejezete excursus arról, hogy a szövegközi közelítések a 19. századi magyar irodalomhoz akár olvasáselméleti, textológiai, számítógépes irodalomtudományi belátásokhoz is elvezethetnek. A disszertáció ezen része az Özvegy és leánya elektronikus kiadásának egy lehetséges ideáját vázolja fel, mely a hypertextuális olvasástól mozdul el a hipertextes olvasás felé úgy, hogy az elképzelt elektronikus kiadás különböző típusú felhasználóval számol.

The dissertation examines intertextual processes of textual organisation in Hungarian literature from the middle and the second half of the 19th century. The aim of the research is to prove the presupposition according to which the use of intertextual processes of textual organisation, even in classical Hungarian literature, is often the precondition of the text’s very mode of existence – including cases when these processes have a clearly identifiable specific function or when some texts veer from the dialogic idea of textuality, which is characteristic of romanticism or modernism, towards the decentred conceptualisation of textuality characteristic of postmodernism. The dissertation approaches the analysed texts, text corpora and issues by drawing upon Gérard Genette’s categories, the most usefully applicable among theories of intertextuality, complementing them, occasionally, with Lucien Dällenbach’s concept of the ’mise en abyme’. Far from being independent of each other, these categories are very frequently combined in a given text. This is amply demonstrated by the set of texts under investigation here: Hungarian works, primarily narrative, from the middle or the second half of the nineteenth century, be they canonised, pushed to the edges of the canon or left out of it altogether despite their contemporary success. One aspect shered by the individual chapters of the dissertation is that they invariably testify a kind of generic oscillation, shift or transformation, regardless of which of Genette’s categories is emphasised, becoming the foreground against the background of the other terms. One of the most important scenes of nineteenth century institutionalised literary life, the Kisfaludy Társaság (Kisfaludy Society), established in 1836 in Budapest, had a significant influence on the processuality of the history of Hungarian literature for decades. The Society tended to advertise prizes to be awarded parallelly to a work of literary theory/aesthetics and a work of literature; in addition, the Society itself established “enterprises” to improve literary taste and to preserve literary traditions. These tenders or enterprises often served to thematize a topic or a problem for decades, defining thereby the main directions of literary discourse. Thus, when describing the intertextual formations and processes of the era, and highlighting the significance of these in the history of functions, the dissertation interprets texts which can be directly or indirectly connected to the Society’s two cultural enterprises and four theoretical invitations or riddles. Accordingly, Chapter Two explores the affair of Kisfaludy Society’s collection of folk poetry (starting in the beginning of 1844), the first volume of Népdalok és mondák (Folk songs and legends) edited by János Erdélyi, and the contemporary practices of recording, editing and forming texts from the perspective provided by József Kelecsényi’s legacy of manuscripts; on the other hand, the chapter also introduces Kelecsényi’s dictionary of Hungarian mythology, which he originally started to write for the Society’s tender. Chapter three uses a specific reading strategy in an attempt to verify the insights of contemporary literary theorists who analyse János Arany’s struggles with epic and narrative forms from several perspectives. Examining the paratexts of narrative verse Arany, who displayed a (post)modern awareness of the bequeathing of and the ways of dealing with texts as well as aplying a broad spectrum of intertextual processes of textual organisation, the dissertation formulates the following hypothesis: the author, who was striving for perfection in composition, encoded his (mis)trust in writing epics even into the textual units usually seen as threshold segments. The fourth chapter addresses a not unfamiliar issue in the continuous and rich reception of Kemény through a novel approach, by placing Kemény’s two novels (Gyulai Pál, Özvegy és leánya (Widow and Daughter) and some of the critical writings and treatises produced during the writing process of the novels on the curve of ‘generic experiment – theoretical conclusions – perfected praxis of a writer’. Furthermore, through the example of Özvegy és leánya (Widow and Daughter), this chapter highlights (besides the architextual transformations) the transtextual saturation of Kemény’s novels, focusing mainly on the textual worlds of the characters and interpreting the figure of the Romanian as a twofold hypertext. The fifth chapter aims to examine the Quijote phenomenon in the second half of the nineteenth century without claiming to be exhaustive (the dissertation does not undertake a textual analysis of Hungarian translations as intertextual forms). The chapter, however, does point out certain analytical directions as well as making the Quijote enter into a dialogue with a number of pieces of belles-lettres from this period, according a position of eminence to János Arany’s oeuvre in the analysis. By interpreting Kálmán Mikszáth’s brace of interconnected short stories, the sixth chapter points out that the two texts in Galamb a kalitkában (Dove in the birdcage) read each other while forming a dialogic relationship between Boccaccio’s short story and Mikszáth’s version of the short story at the end of the nineteenth century which tries to surpass the former. While, as a result of the shared title, the two texts relativize each other (though refraining value judgements), the whole text is created in such a way that its deep structure is a variation on the Boccaccio tale after all. The concluding chapter of the dissertation is an excursus concerned with the fact that intertextual approaches to nineteenth-century Hungarian literature may bring new insights in fields as diverse as theories of reading, textology or computational literary studies. This section of the dissertation sketches a possible idea for an electronic publication of Özvegy és leánya (Widow and Daughter), one which would move from hypertextual reading to reading hypertext, calculating with different types of users.