Dolgozatomban a distancia és az ellenirányúság Montaigne, Diderot és Sade írásaiban előforduló alakzatait elemzem. Distancia alatt az én saját belső késztetéseivel szembeni távolságot, az önazonosság hiányát értem. Az ellenirányúság pedig azon mozgások összefoglaló megnevezésére szolgál, amelyekben (oda-vissza) átjárhatóság teremtődik a szélsőséges pólusok (pl. képtelenség-képesség, semmi-minden, negatívum-pozitívum) között. Feltevésem alapján Montaigne, Diderot és Sade munkássága a francia újkori gondolkodás egy sajátos törésvonalát reprezentálja. Amellett érvelek, hogy ez a törésvonal egyfelől az (ész és képzelet, tudomány és művészet stb. közti) ellentételező gondolkodás felszámolásán alapul, amely összefüggésbe hozható a gondolkodás ún. differenciálatlan intenzitására való törekvéssel. Másfelől ebből következik a karteziánus gondolkodással szembeni távolságtartás is, amely mindhárom szerző gondolkodásában alapvető jelentőséggel bír. Ezen anti-karteziánus indíttatás jellemzőit és hozadékait (pl. az én státuszára, a metafora természetére nézve) mindenekelőtt Alfred Baeumler irracionalizmusra és individualitásra vonatkozó tézisein keresztül igyekszem explicitté tenni a dolgozat bevezetőjében. Baeumler koncepciója arra is alkalmas lehet, hogy egyfajta – a jelen értekezésben inkább csak körvonalaiban explikált – történeti keretet mutassak fel. E törésvonal kialakulása megítélésem szerint Montaigne-el veszi kezdetét, amit a róla szóló részben igyekszek több példán keresztül alátámasztani. Egyes értelmezések Montaigne-t a kényelmes élet apologétájának (Pascal), mások a sztoikus beletörődés és az ebből eredő kiegyensúlyozottság filozófusának tartják. Az általam elemzett szövegrészek ellenben azt hivatottak demonstrálni, hogy az esszék zavartalannak tűnő felszíne alatt az ellentétek dinamikája működik.
Distancia és ellenirányúság nemkülönben központi szerepet töltenek be Diderot gondolkodásában is. A diderot-i életmű körvonalazásához a Színészparadoxon jelenti számomra a kiindulópontot, ami megítélésem szerint e szerteágazó életmű afféle epicentruma. A Színészparadoxon elhíresült tézise szerint egy színész alakítása annál produktívabb, minél inkább képes távolságot tartani az általa megjelenített érzelmekkel szemben. Distancia ékelődik megélés és megjelenítés közé. Mivel Diderot példáit nem csupán a színház világából meríti, amellett érvelek, hogy paradoxona a szűken vett esztétikai problémafelvetésen túlmutató filozófiai relevanciával bír. Tézisem szerint a paradoxon a megnyilvánulás problémájára adott reflexióként értelmezhető, és összefüggésbe hozható más szövegekben is megjelenő problémakörökkel, mint pl. az én státuszára, a megismerés határaira, az isten pozíciójára stb. vonatkozó fejtegetésekkel. A Diderot-fejezetben lényegében arra teszek kísérletet, hogy az életmű tematikus sokszínűségét körüljárva kimutassam, hogy alapvetően ugyanaz a – kiegyenlítettségen, ellenirányúságon alapuló - mozgás rejlik e gondolatalakzatok mögött. Értelmezésem szerint az én felfüggesztődése, a distancia domináns szerepe Sade-nál éri el kulminációs pontját. Sade-nál egy alakzat megjelenítése minden esetben előbbre való megélésével szemben. A zárszóban foglalom össze a disszertáció tartalmát, valamint megállapításokat teszek a Baeumler által kijelölt történeti keretre vonatkozóan. Ezen túlmenően az eltérések számbavétele során amellett foglalok állást, hogy a három szerző vonatkozásában egyre inkább a létezés közvetett, distancializált megélése kerül előtérbe. Montaigne-től Sade-ig haladva egyre meghatározóbbá válik az artificiális-reprezentatív jelleg, ami tézisem szerint az organikussal, a spontánnal szembeni bizalmatlanság felerősödésére vezethető vissza.

In my thesis I analyze the configurations of distance and counter-directedness (back-and-forth movements) in the writings of Montaigne, Diderot and Sade. Distance could be defined as a distance against the internal impulses of the ego, a lack of self-identity. The counter-directedness is meant to cover the configurations enabling a transition between the extreme poles (incapability-capability, nothing-everything, negative-positive). It is my assumption that the oeuvre of Montaigne, Diderot and Sade represents a particular fault line in modern French philosophy. On the one hand, I argue that this fault line is formed along the elimination of oppositional standpoints and can be related to the pursuit of an undifferentiated intensity of thinking. On the other hand, this engenders a distance from Cartesian philosophy, a distance which is essential for all of these authors. The features and outcomes of this anti-Cartesian perspective can be made explicit through Alfred Baeumler’s theses referring to irrationalism and individuality. Baeumler’s conception might allow to set the thesis in a historical (however broadly outlined) frame. I assert that this fault line commenced to take form in Montaigne’s oeuvre as demonstrated by several examples. According to some approaches, Montaigne can be regarded as an apologist of conformism (Pascal) while others found him the philosopher of stoic resignation and balance. The passages highlighted by me, on the contrary, aim to portray the dynamics of contrasts below the seemingly balanced surface of the essays. Distance and counter-directedness also play a decisive role in Diderot’s philosophy. Paradox of the Actor can serve as a cornerstone, a sort of epicentre, in outlining Diderot’s eclectic oeuvre. As claimed by its renowned thesis, the less an emotion is experienced the more productive its display can be. The distance makes its appearance between experience and representation. Since most of Diderot’s examples cannot be reduced to the sphere of theatre, I argue that his paradox has a philosophical relevance far beyond the context of aesthetic. Following my thesis, the paradox is to be conceived as a reflection on the issue of enunciation, and thus can be linked to other issues emerging in other texts (e. g. status of the ego, limits of cognition, position of god). Basically I attempt to clarify the presence of the same – back and forth, counter-directed – configuration among the variety of themes in Diderot’s oeuvre. According to my interpretation, the suspension of the self, the dominant role of distance reaches its culmination point at Sade who, in any case, preferred the representation to the experience. In the closing chapter, I sum up the main conclusions of my thesis as well as make some remarks on the historical framework unfolding in Baeumler’s conception. In addition, by considering the differences I give reasons in support of the idea that the indirect, artificial and representated way of experience becomes more and more prevailing from Montaigne to Sade which can be traced back to an intensifying mistrust against the organic and spontaneous.