„Inkább az interpretációk interpretációjával van dolgunk, mint a dolgok interpretációjával” – idézi Derrida Montaigne-t „A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában” című szövege elején (21), abban az 1966-ban a Johns Hopkins Egyetemen tartott előadásban, mely a dekonstrukció egyik legmeghatározóbb szövegévé vált. Úgy tűnik, Montaigne és Derrida szerint a világot, mely a szemünk elé kerül mindig is meghatározzák értelmezései. A korszak, melynek Derrida előadása volt az egyik szimbolikus határpontja, elfogadja az ember mint nyelve és kultúrája által meghatározott lény képzetét, elfogadja hogy „nincs szövegen-kívüli” („il n’y a pas de hors-texte”) (Of Grammatology 158), ezzel pedig feladja (vagy megpróbálja feladni) évezredes ismeretelméleti elbizakodottságát, mely hiszi, hogy megismerheti magukat a dolgokat. Ehelyett elkezdi szemügyre venni az interpretációkat: a kérdés már nem az, hogy mi az igazság, a világ, az élet stb., hanem az, hogy milyen interpretációs döntések húzódnak meg magukban ezekben a fogalmakban. Mit is hiszek, fogadok el a dolgokról, amikor „a világ” vagy „az igazság” (történetileg és kulturálisan determinált) fogalmait használom? Doktori értekezésemet meghatározza ez a korszak, az, amelyik úgy véli, közelebb juthat önnön megértéséhez, ha saját fogalmait és elképzeléseit, valamint azok történetét veszi szemügyre, mintha továbbra is a tőle függetlenül létező „Végső Valóság”-ról szóló abszolút tudást hajkurászná. Ennek fényében fordul egyes – a világról és önmagunkról alkotott képet befolyásoló – fogalmak és képzetek elemzéséhez. Meggyőződése ugyanis, hogy az elvont (és az emberi kultúrák történetében ezidáig látszólag/ láthatóan alapvető szerepet játszó) létezők maguk sem maradnak érintetlen az őket „kifejező” metaforáktól és képektől, melyek éppolyan kevéssé „ártatlanok,” mint a diskurzusok, a vallások vagy bármely ideológia. Más szóval a jelölő és jelölt viszonya kétirányú, nem egyszerűen egy megfelelő, kifejező jelölőt keresünk egy bizonyos jelölthöz, hanem a viszony fordítva is él: a jelölő megszületése pillanatától alapvetően befolyásolja a jelöltjéről alkotott elképzeléseinket. Jelen dolgozat célja az egyik ilyen, kultúránkban meglehetősen elterjedt metaforika tanulmányozása (vagy inkább – derridai értelemben vett – „kérdezés alá vonása”), illetve a „metaforaválasztás” következményeinek a boncolgatása néhány konkrét szövegben. Ez a metaforika nem más, mint az igazságnak elfátyolozott vagy meztelen női testként való megjelenítése. A történeti spektrum természetesen óriási: kultúránkban évszázadokon át él ez a metaforika, mely a nemiség és az ismeretelmélet között létesít kapcsolatokat, kölcsönösen egymás által kontextualizálva és értelmezve a kettőt. Fontos hatása, hogy (egyfelől) a nemek közötti viszonyokat egy olyan heteroszexuális mátrixban írja le, melynek tétje az – általában metafizikai kontextusban értett – megismerés és tudás; a megismerést pedig (másfelől) egy a patriarchátus társadalmakban elfogadott koreográfia szerinti heteroszexuális hódítás és közösülés mintájára képzeli el. Így a metafora története egyszerre mesél a tudás, a nemiség, a test és a vágy történetéről, megértése pedig nagyban hozzájárulhat ezen dolgok (különböző korokban különböző módokon alakuló) viszonyainak, összeszövődésének a megértéséhez. A PhD értekezés egyik (pszichoanalitikus) előfeltevése az, hogy a vágy jelen van a kultúra minden területén és produktumában, a különböző dolgok (például megismerés, szeretkezés, boldogság) vágyai pedig összeszövődnek, hatással vannak egymásra. Ez azt is jelenti, hogy egy kultúra „elvont” és fenkölt fogalmai valamint a testről és nemiségről alkotott legalapvetőbb, akár természetesnek vett elképzelések nagyban összefüggnek, és az előzőt csak az utóbbi kontextusában lehet igazán megérteni. Egy következő előfeltevésem az lenne, miszerint „a vágy” konzisztenciáját részben egyes figurák, toposzok, metaforák kitartó előfordulása okozza: vannak a vágynak olyan „mestertrópusai”, melyek évszázadokon, vagy évezredeken keresztül forgalomban vannak. A „női test igazsága” ezek egyike, melyet azért tartok kifejezetten fontosnak, mert a nemiséget és vágyat egy olyan általános, metafizikai képletben helyezi el, mely így „az emberi” élet jópár meghatározó szféráját (szexualitás, testiség, nemiség, metafizika, megismerés) egyetlen képletben (vagy gordiuszi csomóban) köti össze. Mint látható, a témát a vizsgált metafora szűkíti kezelhető méretűvé (hisz egyetlen figura előfordulásai és változásai érdekelnek), és az általa összekötött problémák, területek teszik sokirányúvá és interdiszciplinárissá. A metafora ugyanis átszövi a különböző korok világképét és szövegeit, és éppúgy meghatározza a filozófia önértését, mint a nemi szerepekről alkotott nézeteket. Bár e metaforika hosszú életével egyfajta folyamatosságot is kölcsönöz a kultúrának, a különböző korokban és szövegeikben részben különböző kontextusokba kerül, különböző dolgokat jelöl, azaz maga is változik. Igen fontosnak tartom Foucault módszertani kérdéseit és problémafelvetéseit A tudás archaeológiája előszavában: „Vajon milyen kritériumok alapján különíthetőek el azok az egységek, amelyekkel foglalkozni kívánunk...? Mi is egy fogalom” (5)? Más szóval: vajon ugyanaz marad-e a metafora más-más kontextusban, korokban, a tudás más-más univerzumaiban? Egyetértek Foucault-val és Thomas Laqueurrel abban, hogy igen elővigyázatosnak és ismeretelméletileg reflektáltnak kell lennünk más korokból származó dokumentumok olvasásánál, hogy minél kevésbé erőltessük rá jelen korunk szemléletét és kérdéseit egy olyan szövegre, melyet – Foucault terminológiájával élve – ismeretelméleti törések, diszkontinuitások és szakadások sora választ el tőlünk (Foucault 4-5, Laqueur 26). Ugyanakkor fontosnak tartom a másik oldalról is megnézni a dolgokat, azaz annak a kérdését vizsgálni, hogy vajon egy metafora mennyiben képes összekötni történelmi korokat: az ismeretelméleti törések előtti korok szövegeit vajon mennyiben bizonyos figuratív konstrukciók többé-kevésbé változatlan előfordulása miatt van esélyünk (egyáltalán, valahogy) megérteni? Az itt következő „esettanulmányokban” látni fogjuk, ahogy a metafora különböző korokban és kontextusokban újraartikulálódik: önmaga marad, felismerhető marad, és mégis más lesz, új jelentéseket, modalitásokat, implikációkat kezd hordozni, új kérdésekre hoz régi-új válaszokat. Hiszem, hogy „egy totális történelem lehetősége kezd eltűnni” (Foucault 9), ezért igyekeztem mindig ellenállni annak a kísértésnek, hogy nagy történeti párhuzamokat vonjak, vagy megpróbáljam megrajzolni a metaforikus működésekben mutatkozó változásoknak és áthelyeződéseknek valamiféle történeti korokon átívelő mintázatát. Szkhülla és Kharübdisz közt egyensúlyozva próbáltam olyan összefüggésrendszert alkotni, mely össze is köti az egyes esettanulmányokat, közös érdekeltséget és kérdésirányokat teremt számukra az összehasonlítás lehetőségével, ugyanakkor nem esik az ismeretelméleti hübrisz – mégannyi intellektuális és nárcisztikus örömmel csalogató – csapdájába sem. A témát képező metaforában azonosításra kerülő két fogalom, az „igazság” és a „nő” a filozófia és a nemiség kutatásának kontextusába vonja vizsgálódásaimat. És valóban: ez az a két diszciplína, melynek kérdésirányai leginkább meghatározóak a dolgozat egészében. A filozófia felől olvasva a dolgozatot észrevehető, hogy annak fejezetei – a tárgyalt metaforika és az olvasott szövegek okán – valamilyen mértékben mind a megismerés dilemmái körül forognak: Mi is az igazság elvont filozófiai fogalmának a kapcsolata a testtel? Mennyiben viszonyulunk a világhoz és megismeréséhez már mindig is a testiség és nemiség által meghatározott módokon? Melyek a nemek közötti megismerés lehetőségei és határai? Mennyiben tartozik hozzá a szubjektumhoz a másik (vágyának, testének) ismerete? Mennyiben tartozik hozzá annak nem-ismerete? A keresés szubjektuma túl tud-e kerülni a keresését részben motiváló és befolyásoló (narratív, szimbolikus és fantazmikus) kereteken, azon a patriarchális mátrixon, amely egyazon mozdulattal zárja ki, teszi megismerhetetlen másikká, teszi a vágy (és fantázia) végső tárgyává és a tudás végső locusává „a nőt”? Megjelenhet-e ezen mátrixon belül olyan tudás, mely nem e férfirendből származik? (Ezzel összefüggésben: a „tudás” filozófiai fogalma mennyiben kötődik egy fallocentrikus hagyományhoz?) Mennyire zártak vagy nyitottak a szimbolikus rend által létrehozott emberi szubjektumok valami tőlük különbözőre? A befejezésüknél boldogságot és az élet teljességét ígérő történetek vajon csupán szolipszisztikus vágyfantáziák-e, vagy olvashatók fejlődéstörténetekként is? (Ezzel összefüggésben: vajon elfogadható-e az az ezen narratívákban gyakran feltűnő elképzelés, miszerint a tudás boldoggá tesz?) Talán nem is kell tovább folytatnom e sort, hogy világossá váljék, ezen (talán túlságosan is filozófikus) kérdésekre lehetetlen végső választ adni azon nyelvjátékokon belül, melyeket a tudomány ma fel tud ajánlani művelői számára. Az általam kedvelt poszt-strukturalista olvasási stratégiák szintén nem a definitív válaszokban érdekeltek, mint inkább a jelentések és válaszlehetőségek sokszínűsgének feltérképezésében. Más szóval: a disszertáció témáját képező metaforika által felvetett „nagy” filozófiai és ismeretelméleti kérdésekre az értekezésben aligha kaphatunk választ. Tulajdonképpen a kutatás tárgyát képező metafora történetének epizódjai olvashatók egy befejezettségre nem törekvő kereséstörténet fejezeteiként, mely legjobb esetben is csak ezen metaforika különböző szövegekben történő működésének, valamint annak megértéséhez vezetheti el az olvasót, hogy miért is nem vezet el mindez a keresés olyan fenséges tárgyaihoz, mint az „Igazság” vagy a „Nő”. Disszertációm célja a filozófia felől nézve mindezek megértésének fényében inkább annak elemzése és megmutatása, hogy a bölcselet egyes „fenséges” fogalmait és a filozófia grandiózus törekvéseit miként is formálják, ássák alá, sodorják önellentmondásba vagy teszik épp lehetetlenné a nemiség képei valamint az ezeket követő vágy. Más szóval az értekezés fejezetei nem olyan metafizikai és esszencialista kérdésekre keresik a választ, mint hogy „mi is a nő igazsága” vagy mi is a (’valódi’, ’lényegi’) kapcsolat e két fogalom közt, mint inkább olyan inkább talán kultúratudományosnak nevezhetőkre, mint hogy ezen fogalmak egyes szövegekben, bizonyos tropologikus működéseken keresztül hogyan is működtetik a megismerés és nemiség egymással összeszövődő rendjeit. A nemiség kutatása (gender studies) felől nézve a fenti filozófikus kérdések szintén némileg eltérő hangsúlyt és irányt kapnak. A fő probléma (a kérdésfelvetés megfordításával) az, hogy a megismerés és nemiség közös metaforikája, valamint a nemek közti viszonyoknak a megismerés filozófiai (metafizikai) törekvéséhez való kapcsolása milyen gender-politikai következményekkel jár. Szinte minden konkrét eset elemzésénél fontos szempont, hogy (egyfelől) hogyan befolyásolja a nőkről alkotott képet és a nők sorsát az, hogy az igazság figuráivá váltak, milyen azonosulási- és szereplehetőségeket biztosít ez számukra és milyeneket nem, (másfelől pedig) milyen lehetséges pályákat jelöl ki ez a metaforika azon férfi vágya számára, akit a megismerés aktív szubjektumaként szceníroz. A disszertáció kérdésirányai tehát egy olyan interdiszciplináris, kultúratudományos vizsgálódás felé mutatnak, melyben egy-egy szöveg szoros olvasása elvezethet a kultúra ezen szövegből kibomló különböző aspektusainak és rétegeinek kölcsönhatásban, közös mintákba rendeződésben és egymással szoros összefüggésben történő megértéséhez.

The present PhD dissertation is an investigation into the history of a certain tropological mechanism, the workings of one single metaphor, the figure of nuda veritas, the veiled woman representing truth. This figure connects the fields of emistemology and gender studies: it explains one through the other, creating a mutual reliance between these seemingly distant fields of human culture. Through its understanding one may glimpse at the ways different areas of knowledge may influence each other: on one hand it shows how the understanding of gender may be based on general concepts about the universe and the position of the human subject in it, and on the other hand, it may show how often unreflected notions of gender and sexuality influence the „sublime” concepts of philosophy. Obviously, the historical spectrum is vast: the first signs of this metaphor can be found in the earliest written documents of Western civilization, like the Old Testament or Plato. The dissertaion does not aim at creating a historical grand narrative, but rather attempts at writing case studies, readings of texts that employ this figure and are also very influential in its history. Methodologically the dissertation relies on the techniques of close reading developed by deconstructive criticism and further used by poststructuralist gender criticism. Paul de Man’s „rhetoric of tropes” is another influence to be named, since it claims that all sorts of texts (philosophy and literature alike) rely on the figurative dimension of language. Another theoretical toolkit comes from Lacanian psychoanalysis, a theory that serves as a frame for my investigations. Post-Lacanian gender criticism and contemporary French phenomenology are used to make Lacan’s conceptual framework more subtle and gender-sensitive. The dissertation consists of an introduction, six chapters and conclusions. The six chapters do close readings of the following texts: Geoffrey Chaucer’s „The Wife of Bath’s Tale” and „The Knight’s Tale”, the Marquis de Sade’s The New Justine, John Donne’s Elegy XIX: To His Mistress Going to Bed, Roland Barthes’ The Pleasure of the Text, and Jacques Derrida’s Spurs: Nietzsche’s Styles. The first three case studies read texts in which one may perceive more „classical” or traditional workings of this tropology. These may show how concepts of knowledge, gender and sexuality were connected in fantasies that shaped our culture for centuries. The other three chapters present texts in which these tropological economies are displaced. The traditional notions of knowledge and gender roles are shaken and rewritten by very different contexts, desires and intentions. The ways these more „modern” texts succeed in rewriting old imageries or fail to do is most informative concerning the role of figures of speech in shaping the ethos of a certain culture or the (often illusory) feeling of continuity within it. This way, the dissertation serves with glimpses of a history, snapshots that may reveal both continuities and discontinuities, analyses that have very serious implications for both philosophy and gender studies.