Disszertációmban igyekeztem bemutatni, hogy Vegetius Renatus Epitoma rei militaris című munkája milyen formában és mértékben hatott a középkor (had)tudományos irodalmára. Egyrészről sikerült bebizonyítani, hogy a „Foglalat” több volt, mint egy későantik korban született hadtudományi értekezés. Ez a mű egy ezer éven átívelő történelmi munka, katonai szakkönyv, didaktikai tankönyv és erkölcsi példatár volt, amely felbecsülhetetlen értékű hatást gyakorolt nem csak a középkor hadtudományos műveltségére, hanem az európai tudományos irodalomra is. A felsorakoztatott példák bebizonyították, hogy a Nyugatrómai Birodalom bukását követően ugyan megmaradt az érdeklődés az elméleti hadtudomány iránt, viszont egy jóval alacsonyabb szinten, kezdetben vallási és egyházi szövegekben, institúciókban, később irodalmi és hadtudományos jellegű munkákban élt tovább a művelése. Szerzőik az elméleti hadtudomány megvalósulását abban az Epitoma rei militarisban látták, amelynek folyamatosan törekedtek az aktualizálására, a tanácsok gyakorlatba való átültetésére. A vizsgált források (Sevillai Izidor, Beda Venerabilis, Alcuin, Sedulius Scottus, Hrabanus Maurus, John of Salisbury, Beauvais-i Vince, Aquinói Tamás, Aegidius Romanus, Konrad Kyeser, Robertus Valturius, Giovanni da Legnano, Honoré Bonet, Christine de Pizan, Jean de Bueil, Flavio Biondo, Pulcher tractatus, Machiavelli, Maurikios, VI. (Bölcs) Leó) alapján egyértelmű, hogy a középkor első felében, nagyjából a 13. század végéig, az elméleti hadtudomány fejlődésére döntő hatással az egyház volt: 400 és 1300 között író tizenkét szerző közül, Maurikios és VI. (Bölcs) Leó kivételével, mind egyháziak voltak. A 14. század kezdetétől számított kilenc szerző közül már csak Honoré Bonet kötődött az egyházhoz. A többi nyolc vagy tudós, vagy katona és/vagy író volt. A műfajokat összevetve egymással szintén az a kép bontakozik ki előttünk, hogy az elméleti hadtudomány iránti figyelem, fokozatosan kiegészülve a hadtudomány gyakorlati szegmenseivel, szintén a 14. századtól fogva nőtt meg és pluralizálódott szignifikánsan: katonai értekezések (haditechnika, hadijog, memoár, általános katonai kézikönyv), topográfiai kézikönyv, és két királytükör. A műfaji sokszínűség ugyan a 14. század előtt is megvolt, viszont ezek olyan írások voltak, amelyek kevés kivételtől eltekintve (a kelet-római és bizánci katonai kézikönyv) vallási és egyházi hatást mutatnak (bibliamagyarázat, florilégium, királytükör, kompendium, enciklopédia). Disszertációm csak kis darabja annak a hatalmas munkának, amely még a magyar kutatókra vár. Ezúttal csak a „Foglalat” szövegének kommentálására, és a legjelentősebb kivonatolók ismertetésére kerülhetett sor, viszont égetően szükség lenne egy friss fordításra vagy a magyar kapcsolatokat vizsgáló tanulmányra. A nemzetközi szakirodalom szemszögéből nézve is sok a tennivaló; Richardot már összegyűjtötte a kb. 60-70 középkori vegetiusi kivonatolót, viszont ezek feldolgozása még csak éppen hogy elkezdődött. Vegetius itáliai népszerűsége megkövetelne egy olyan tanulmányt is, amely az ott lejegyzett hivatkozásokat elemzi. Külön meg kell említeni, hogy még érintetlen kutatási területnek számít Vegetius (tágabb értelemben az antik hadművészet) újkori hatásainak szerepe is. Ezeket szem előtt tartva, disszertációm célja nem csak a figyelemfelkeltés, hanem a hazai kutatásokat előmozdítsa is volt. Számos olyan forrást sikerült bevonni a vizsgálatba, amelyekkel még senki sem foglalkozott: Maurikios, VI. (Bölcs) Leó, Sevillai Izidor, Beauvais-i Vince, Konrad Kyeser, Robertus Valturius, Giovanni da Legnano, Honoré Bonet, Jean de Bueil, Flavio Biondo. Sedulius Scottus hivatkozásainak egy új jelentésére sikerült rávilágítani, Aquinói Tamás és Luccai Ptolemaius vegetiusi utalásait pedig több pontban sikerült felfrissíteni. A szakirodalom által gyakran emlegetett Christine de Pizan és Machiavelli vegetiusi kapcsolatainak elemzésére ugyancsak dolgozatom vállalkozott először. In my dissertation I tried to point out that Vegetius Renatus’ Epitoma rei militaris how and how far affected the literature of (military) science of the medieval age. On the one hand it was proved that the "Epitome" was more than a military treatise. This book was a thousand-year-spanning historical work, a military handbook, a didactic textbook and a moral collection, which made an invaluable impression not only on the literacy of medieval military science, but even on the European scientific literature. The enumerated samples have proved that, after the fall of the Western Roman Empire the interest on the military theoretical science had remained, but its cultivation has been kept on surviving in a much lower level, at first in religious and ecclesiastical texts, institutions, later on literary and paramilitary scientific works. Our authors saw the realization of the theoretical military science in that Epitoma rei militaris, which was being aspired to update continuously, the advices to be replanted into the practice. After the examined sources (Isidore of Seville, Beda Venerabilis, Alcuin, Sedulius Scottus, Hrabanus Maurus, John of Salisbury, Vince of Beauvais, Konrad Kyeser, Robertus Valturius, Giovanni da Legnano, Honoré Bonet, Jean de Bueil, Christine de Pizan, Flavio Biondo, Machiavelli, Maurice, Leo the Wise), it appears that in the first half of the medieval age, roughly ‘till the end of the 13th century, the Church influenced decisively the development of the theoretical military science: among the authors have written between 400 and 1300, except Maurice and Leo the Wise, all of them were ecclesiastical. Among those nine authors from the beginning of 14th century only Honore Bonet was linked to the Church. The other eight were scientists, soldiers and/or writers. The genres are compared with each other, the picture unfolds before us too, that the focus on theoretical military science, gradually supplemented by the practical segments of military science, was increased and pluralized from the 14th century too: military treatises (military technology, military law, memoir, general military handbook), topographic handbook and two ’mirror of princes’. Even though the same diversity of genres also had before the 14th century, but they were such writings, which had, set aside a few exceptions (the Eastern-Roman and Bizantian military handbooks), religious and ecclesiastical influence (Bible-interpretations, florilegium, ’mirror of prince’, compendium, encyclopedia). My thesis is only a small piece of that vast work, which is still waiting for the Hungarian researchers. This time only the text of the "Epitome" could be glossed, and the most important extractors could be reviewed, however sorely is needed an updated translation, or a study about the Hungarian connections. In the perspective of international literature, there’s also a lot to do; Richardot has already collected around 60-70 Vegetian medieval extractors, however the processing of them has just been started. Vegetius’ Italian popularity would demand of a study that analyzes the references therein recorded. Particularly should be mentioned that still a pristine research field is Vegetius’ (in a broader sense the ancient art of war) influence on the modern age. To keep them in mind, the aim of my dissertation was not only to call attention, but also to forward the Hungarian research. I could call in many sources, which nobody dealt with: Maurice, Leo the Wise, Isidore of Seville, Vince of Beauvais, Konrad Kyeser, Robertus Valturius, Giovanni da Legnano, Honoré Bonet, Jean de Bueil, Flavio Biondo. A new meaning was revealed on Sedulius Scottus’ references, and I could refresh Thomas Aquinas’ and Ptolemy of Lucca’s Vegetian allusions in many points. My essay undertook analyzing the literature often mentioned Christine de Pizan’s and Machiavelli’s Vegetian connections.