Értekezésem azt tűzte ki célul, hogy párhuzamokat találjon Leibniz és Schopenhauer gondolkodásában, ami talán azért is meglepő, mivel Leibnizet a filozófiatörténet tradicionálisan egy optimista szerzőként tárgyalja, míg Schopenhauer gyakran kapja meg tanulmányokban „az örök pesszimista” címkéjét. Ezek a megítélések természetesen gondolkodásuk attitűdjeiből erednek, hiszen ismert, hogy Leibniz híres tanítása szerint ez a világ a „lehető világok legjobbika”, míg Schopenhauer ezzel szemben a világot „a lehető világok legrosszabikának” értékeli. Úgy tűnhet, hogy ez a két kijelentés egyazon spektrumnak két ellentétes végpontja, dolgozatomban viszont épp azt próbálom bebizonyítani, hogy bár a két szerző kiindulópontja és attitűdje diametrálisan ellentétes, gondolataikban mégis számtalan párhuzam és metszéspont megtalálható, és a két világkép bizonyos szinten egymással összeegyeztethető, és egyáltalán nem állnak annyira távol egymástól, mint azt a spektrumszemlélet közvetíti felénk. Éppen ezért az első főfejezetben az alaptételek problematikáját járom körbe a két szerzőnél, és megállapítom, hogy a causa és a ratio szféráit erősen hasonlóan kezelik az elégséges alap elvének kérdésében. Ezt követően, a második főfejezetben, világképük alapjait elemzem, és felvázolom azt a keretrendszert, ahol a legjobb és a legrosszabb ítéletei értelmezhetők. Részletesen elemzem a problémát, ami az a priori és a posteriori világmegítélés különbségéből fakad mindkét filozófusnál. A harmadik fejezet természetfilozófiai megközelítést alkalmaz, és a két szerző a fajokról és a fajfejlődésről alkotott elképzeléséből von le következtetéseket. A záró fejezet pedig a szabadság és individualitás kérdését járja körül. A dolgozatot három exkurzus egészíti ki. Az első a teodícea kudarcának következményeit tárgyalja a francia felvilágosodást illetően, ami azért is volt releváns, mert Schopenhauer és Leibniz között a felvilágosodás egyfajta közvetítő közeg, példának okáért Schopenhauer Leibniz gondolataival való ellenérzése is leginkább abból érthető meg, hogy nagy rajongója volt Voltaire-nek, aki, mint köztudott, Leibniz egyik leghangosabb kritikusa műveiben. A második exkurzus Schopenhauer és Cusanus gondolkodását állítja párhuzamba, míg a harmadik exkurzus Leibniz hatását vizsgálja a felvilágosodás természetfilozófiájára, különös tekintettel a folytonosság a változatosság és a világ tökéletességére nézvést.

The aim of my thesis was to find parallels in the thought of Leibniz and Schopenhauer, which is perhaps surprising, since Leibniz is traditionally discussed in the history of philosophy as an optimistic author, while Schopenhauer is often labeled in studies as "the eternal pessimist". These judgements are of course the result of their attitudes, since Leibniz is known to have famously taught that this world is the 'best of all possible worlds', while Schopenhauer, on the other hand, sees the world as the 'worst of all possible worlds'. It may seem that these two statements are two opposite ends of the same spectrum, but in my paper I will try to show that although the starting points and attitudes of the two authors are diametrically opposed, there are many parallels and intersections in their ideas, and that the two world views are, on some level, compatible and not as far apart as the spectrum view would have us believe. It is for this reason that in the first main chapter I will explore the problem of the basic propositions of the two authors and note that they treat the spheres of causa and ratio in a very similar way on the question of the principle of sufficient basis. Then, in the second main chapter, I analyze the foundations of their worldviews and sketch the framework within which their best and worst judgments can be interpreted. I will analyse in detail the problem that arises from the difference between a priori and posteriori worldviews of both philosophers. The third chapter takes a natural philosophical approach and draws conclusions from the two authors' conceptions of species and species evolution. The final chapter explores the question of freedom and individuality. The thesis is completed by three excursuses. The first discusses the consequences of the failure of theodicy for the French Enlightenment, which was relevant because the Enlightenment was a kind of mediating medium between Schopenhauer and Leibniz; for example, Schopenhauer's disagreement with Leibniz's ideas can be best understood from his being a great admirer of Voltaire, who, as is well known, was one of Leibniz's most vocal critics of his works. The second excursus draws parallels between the thought of Schopenhauer and Cusanus, while the third excursus examines Leibniz's influence on the natural philosophy of the Enlightenment, with particular reference to the continuity of diversity and the perfection of the world.