Bartholomaeus Keckermann (1572–1609) heidelbergi, majd danckai professzor – rövid élete ellenére is – meghatározó alakja volt a 17. század protestáns tudományosságának. Kiterjedt munkásságát – mintegy 40 önálló kötetét – számos szaktudomány vizsgálta, a magyarországi művelődésben betöltött szerepe miatt a hazai irodalom- és művelődéstörténeti kutatások is jelentékeny eredményeket értek el Keckermann hatásának feltérképezésében. Az újabb kutatások a „nemzetközi kálvinizmus” (International Calvinism) kapcsolati hálójában is elhelyezték: első munkái David Pareus tanítványaként jelentek meg Heidelbergben, legjelentősebb könyvei a hanaui Antonius nyomda kiadásában láttak napvilágot, és a nyomdász, Wilhelm Antonius halála után az örökösei is folytatták a tankönyvsorozat kiadását. Keckermann halála után tanítványai jelentették meg a műveit. Műveinek összkiadását Johann Heinrich Alsted rendezte sajtó alá 1613-ban két kötetben Hanauban Systema systematum címmel, míg az ugyancsak kétkötetes Opera omnia 1614-ben Genfben jelent meg. Népszerűsége évtizedekkel halála után is töretlennek mondható: 1661-ig folyamatosan jelentek meg művei Európa jelentős szellemi központjaiban, angol és holland nyelvű kiadásai is ismeretesek. Nemcsak Nyugat-Európában volt népszerű, de Új-Angliától Magyarországig és Erdélyig szerte Európában. A kora újkor „oktatási forradalmában” különösen hatékony módszert fejlesztett ki Keckermann a danckai akadémiai gimnáziumban, ennek sikeres alkalmazása állhatatott a módszer európai és hazai alkalmazásának hátterében. Disszertációmban Keckermann retorikai munkáit vizsgálom. Úgy tűnik, hogy Keckermann nem választotta szét az egyházi és a világi retorikát. A Melanchthontól indult hagyomány jegyében a Szentírás értelmezéséhez is fel kell használni az antikvitás retorikai kultúrájának az eredményeit, ami által a retorika üdvértelmezői, üdvközvetítői szerepbe kerül, másrészt pedig a szentbeszédek megírásánál és előadásánál sem nélkülözhetőek a klasszikus retorika szabályai: vagyis az egyházi és profán ékesszólás tudománya nem állítható egymással szembe. Retorikai rendszerének fontos része a Rhetorica Specialis, ide főleg az újkorban szükséges gyakorlatias tudnivalóknak az összefoglalása került. Ahogyan megfogalmazza Keckermann: „Elsősorban nem az iskola, hanem a közfeladatok, az Egyház és az állam számára kell szónokokat képezni.” Disszertációm végén a 17. század eleji Keckermann-recepciót vizsgálom két peregrinus, a Leideni Egyetemen tanuló Csanaki Máté és a Strassburgi Egyetemen tanuló Frisowitz Boldizsár művei alapján. Végül – mintegy függelékként – néhány eddig ismeretlen RMNy-, RMK- vagy egyéb Hungarica-tételt is azonosítottam.

Bartholomeus Keckermann (1572–1609), Professor at Heidelberg and Gdansk, was a prominent figure of 17th century Protestant scholarship in spite of his short life. His extensive work – over 40 individual volumes – has been studied by several disciplines, and due to his influence on Hungarian culture, Hungarian literary and cultural history has also put forth some significant results. Keckermann’s work can also be placed within a network of international Calvinism: he published his first works as David Pareus’s disciple in Heidelberg, his most important books were printed by the Antonius typography of Hanau, and the heirs of Wilhelm Antonius continued to publish his series of manuals after the printer’s death. After Keckermann’s death, his books were published by his disciples. His collected works were published by Johann Heinrich Alsted in two volumes in Hanau in 1613, with the title Systema systematum, and his Opera omnia appeared in Geneva in 1614, also in two volumes. His popularity remained unchanged even decades after this death: his works were permanently published throughout Europe’s important intellectual centres until 1661, including even in English and Dutch translations. He was not only popular in Western Europe, but everywhere from New England to Hungary and Transylvania. It seems that Keckermann did not differentiate between secular and ecclesiastical rhetoric. In the name of the tradition beginning with Melanchthon, the rhetorical culture of the Antiquity must be used for the interpretation of the Scripture as well, in which way rhetoric acquires a role in the mediation and interpretation of salvation, while the rules of classical rhetoric are also indispensible for the writing and delivery of sermons – that is, the arts of secular and ecclesiastical eloquence are not antagonistic. An important part of his rhetorical system is Rhetorica Specialis which contains mostly a summary of practical knowledge for the early modern period. As Keckermann puts it: “Orators must be trained primarily for public matters like the Church and the State and not for the school.” Keckermann developed a highly effective method for the “educational revolution” of the early modern period at the academic gymnasium of Gdansk, and the successful application of this method was probably the basis of its local application as well. At the end of the dissertation, I analyse the early 17th century reception of Keckermann among students from Hungary at University of Leiden and Strasbourg (Máté Csanaki, Balthasar Frisowitz). Finally as an annex to these chapters I also identified some previously unknown Hungarica works (RMNy, RMK).