A disszertáció címe: Avantgárd és konstruktív szemlélet – Kassák Lajos ars poeticái Szerző: Suhajda Péter Az avantgárd művészet legfőbb szellemi alapja – futurista kezdeteitől fogva – a „dinamizmus” volt. Ez egyrészt az alkotások létrehozásának rendhagyó módozataiban nyilvánult meg technikailag, tehát az újszerű eljárások elszánt keresésében, a kísérletezésben; másrészt a hagyományos megoldások tudatos és szigorú elutasításában, tagadásában vagy felülírásában. Az avantgárd programok, manifesztumok és ars poeticák mindezeknek a törekvéseknek elméleti hátteret adtak. (Bár szerzőik nem idegenkedtek olykor a leegyszerűsítések okozta súlyos torzításoktól sem.) A múlt statikus lezártságával szemben leginkább a jövőre fókuszáltak; a biztos határokkal bíró ént kórussá (de)formálták, elszemélytelenítették. Tevékenységük központi tényezője a másság és az elkülönböződés abszolút igenlése, az idegenség műveikben történő teljes fenntartása, az ismétlés kiiktatása, helyesebben a másolatoktól, szekunder produktumoktól való távolságtartás volt. A jelentésadást vagy jelölést eljeltelenítéssel váltották fel, meghatározhatóságukat, törekvéseik konzekvens történetté alakíthatóságát lehetetlenítve el ily módon. A deszemiotizáció elvének sokszor csupán retorikainak tűnő hangsúlyozásával kívántak írásaikban művészetük egyediségének, megismételhetetlenségének nyomatékot adni. A felsorolt jellegzetességek számtalan – avantgárddal kapcsolatos – ellentmondást eredményeztek az elmúlt száz esztendő során. Az alkotás (és alkotó) tökéletes önazonosságának problematikus volta Kassák Lajos elméleti munkásságának markánsan körvonalazható, folyton-folyvást visszatérő témaköre. Ugyanúgy fellelhető szépirodalmi szövegeiben, mint társadalmi, politikai, művészeti kérdéseket feszegető kiáltványaiban vagy akár a harmincas években írt esszéiben. Ezek gondolatíve kirajzol egy folyamatot, amely sokat formálódott életpályája évtizedei alatt. A jelölés kiiktatásáról alkotott elképzeléseinek terét az avantgárd karakterű megszólalásformák (igen szűkre szabott) elvárásától a művészi egyéniség teljes elfogadásának szintjéig tágította. Ez lényegében és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy amíg az ifjú, manifesztumíró Kassák számára egy modern, „csoporttárs” művész számított csupán hellyel-közel „avantgárdnak”, helyesebben „korszerűnek” (az „előőrs” gyűjtőfogalmát csak ritkán használta), tehát egyedinek, addig későbbi szövegei, főként esszéi tanúsága alapján már minden újszerűt létrehozó, „kísérletező” alkotó – tértől és időtől függetlenül. Érdemes tehát az avantgárddal – és Kassákkal – kapcsolatos kutatások körét részletesebben áttekinteni, és kiterjeszteni a „történeti” izmusokon túlra, az általuk oly' sokszor megkérdőjelezett „klasszikus modern” kortársak vagy akár (jóval) korábbi stílusirányzatok, korstílusok képviselői felé. Az avantgárd támadások fő felületét a közvetlennek nevezhető előzmények (impresszionizmus, szecesszió, szimbolizmus) kínálták, ám a harcias újítók más korszakokról, jelenségekről sem feledkeztek meg (romantika, szentimentalizmus stb.). Az örökös visszautasítás és tagadás által viszont nem eltörölték, hanem újra és újra „játékba hozták” az „ellenfelet”. A kortársakon kívül ezen „elődök” jelentették tehát az avantgárd törekvések mindenkori kontextusát, amelyből – többek között – Kassák is sokat merített. Ebből az alapból kiindulva próbálta meg újra és újra átformálni saját művészetét, szemmel tartva az önazonosság, az expresszivitás és az időszerűség szigorú követelményét retorikájában. Egy műalkotás „avantgárd” karaktere a kiforrott kassáki értelmezés szerint már nem „módszertani” vagy „stilisztikai” kérdés (nem is lehet az, mivel a jelölés kiiktatása lényegében lehetetlen). Az „érett” Kassák szemléletének centrumában a „konstruktív” – és egyben (ön)kifejező – ember áll, aki nem teljesen azonos a konstruktivizmus alkotójával, bár kétségtelenül sok köze van hozzá. Eszközkészletében ugyanúgy jelen vannak a húszas évek irányzatára jellemző motívumok (matematikai, geometriai elemek alkalmazása, alapvető síkidomok és színek használata, szabályos megszerkesztettség), mint a külföldi konstruktivisták alkotásaiban. Az építészeti metaforika és a mindenkori „mesterember” toposza a „kassáki paradigma” két legfontosabb bázisát jelenti. Akár „legnagyobb közös osztónak” is lehetne nevezni (mint a művész által kreált „univerzum” minimuma), amely meghatározónak bizonyult életműve összes szakaszában, művészeti ágában, továbbá elméletírói gyakorlatában (legyen szó aktivista, expresszionista, dadaista jellegű munkákról vagy éppen későbbi, a konkrét avantgárd vonásokat egyre inkább elhagyó alkotásokról). Bátran kijelenthető, hogy ezek a speciális stílusjegyek rengeteg kassáki műre jellemzőek, amellett persze, hogy e munkák számos újítást is tartalmazhatnak – mi több: kell, hogy tartalmazzanak. Egy „konstruktív” művésznek ugyanis éppen az a mindenkori feladata (Kassák kiterjesztett értelmezése szerint), hogy kísérletek segítségével újdonságokat hozzon létre, s e folytonos „teremtés” által formálódjon. A befogadóé pedig az, hogy az alkotó önazonosságát fel- és elismerje, valamint ideális esetben azonosulni tudjon vele. Ám e dinamikus folyamatba belekódolt a lezárhatatlanság, a kötelező továbblépés követelménye is: tehát az elkészült művön való túljutás parancsa – minden korábbi eredmény meghaladása mind az alkotó, mind a későbbi művészek részéről. Ennek megfelelően bármely múltbéli alkotás lehetett a maga idejében rendkívül „korszerű”, „élen járó” (azaz „avantgárd”), s így önazonos – az őt követőknek már más utakat kellett (és kell mindig) keresniük, hogy hozzá hasonlóan „önmagukká” lehessenek. Kassák ugyan az utolsó pillanatig megtartotta kedvenc metaforáit és motívumait, mégis arra törekedett, hogy azokra építve meglepetéseket okozó, „paradigmaváltásokban” gazdag életpályát fusson be. A 21. századi nemzetközi kutatások pedig – amelyek az avantgárd jelenség értelmezési határait feszegetik – rendkívül kedvező hátteret kínálnak e téma vizsgálatához.

Peter Suhajda: Avant-garde and a Constructive Approach – Ars Poeticas of Lajos Kassák The main intellectual basis of Avant-garde art, since its Futuristic beginnings, has always been “Dynamism”. Technically, it could be perceived through the irregular creations of artwork, and this way, through the search for novel approaches and experimenting; at the same time, it meant the conscious and strict rejection, negation or overwriting of traditional methods. Avant-garde programs, manifestos and ars poeticas all gave a theoretical background to such ambitions – even though their authors would have no aversion at times to harsh distortions caused by simplification. Instead of statically sealing off the past, they focused on the future; they (de)formed self with clear boundaries to a choir, and depersonified it. A central point of their activity was the absolute affirmation of difference and seclusion, the complete sustaining of alienation in their artwork, the elimination of repetition, or rather, keeping the distance from copies or secundary products. They replaced signification or marking by unmarking, thus making impossible their definability as well as the consequent narration of their pursuit. In their writings, by only the rhetoric emphasizing of the principle of desemiotization, they tried to highlight the uniqueness and unrepeatability of their art. Such characteristics mentioned have caused a great number of contradictions concerning the Avant-garde in the past one hundred years. The problematic nature of creation and creator was a recurring and clearly definable topic in the ideological work of Lajos Kassák. It can be found in his literary pieces as well as his manifestos concerning society, politics, just as in his essays written in the thirties. Their line of thought depict a process that was formed through the decades of his carreer. He broadened his ideas concerning marking from – the rather constricted – expectations of characteristically Avant-garde forms of expression to the level of complete acceptance of the identity of the artist. This means, in a short and simplified way, that while for the young Kassák, author of manifestos, only a “group member” artist was considered to be more or less Avant-garde, or rather, contemporary and unique (he tended to avoid the expression “pioneer”); however, according to his latter texts, mostly his essays, each experimenting author that creates something original can be considered Avant-garde, regardless space and time. It is worthwhile, therefore, to review all the research concerning the Avant-garde as well as Kassák, and to extend it over the historical Isms, towards the “classical modern” contemporaries often questioned by them, or even representatives of (much more) earlier schools or styles. The main perspective of the offenses by the Avant-garde were their inmediate predecessors, such as Impressionism, Art Nouveau and Symbolism, while pugnant vanguard artists did not forget other periods or movements either (Romanticism, Sentimentalism, etc.). However, through constant refusal and negation, they did not obliterate, but they brought back their opponents “in the game”. Besides the cotemporaries, these “predecessors” meant the all-time context of Avant-garde aspirations, which, among others, greatly influenced Kassák. On such basis, he tried to reform his own art over and over again, keeping in sight the requirements of autonomy, expressivity and timeliness in his rhetoric. The “Avant-garde” characteristic of an artwork, according to the full-fledged Kassák-perspective is not a “methodical” or “stylistic” question anymore – it cannot be, as the deletion of marking is practically impossible. In the centre of the perspective of “mature” Kassák, there is the “constructive” and „self-expressing” man, who does not equal to a creator of Constructivism, but who definitley has to do with it. Among his instrument, typical motives for the twenties, such as the application of mathematical and geographical elements, the use of elementary shapes and colours, as well as editing appear, just like in the work of foreign Constructivists. The two most important bases for the “Kassák paradigm” are metaphoric architecture, as well as the topos of the all-time craftsman. It can also be called “the greatest common divisor”, as the minimum of the “universe” created by the artist, which becomes dominant in all stages of Kassák’s oeuvre, in every art form, as well as his theoretical writings in his activism, Expressionist or Dadaist pieces or the latter ones that tended to lose their Avant-garde features. It can be stated that such special marks of style characterize many Kassák pieces, meanwhile they may – or even have to – contain several innovations. According to Kassák’s extended understanding, it is the primary role of a “constructive” artist that they create innovations through experimenting, and to be formed through this constant “creation”. And the role of the recipient is to acknowledge and realize the self-identity of the artist, and to identify themselves to it in an ideal case. Nevertheless, incompleteness, the requirement of obligatory continuing is coded into such dynamic progress, i.e. getting past the completed artwork for both the maker and the latter artists. This way, any piece could have been progressive or vanguard back in the day, and thus, identical as such – and all the latter ones had to (and would always have to) find other ways in order to become identical as well. Although Kassák preserved his favourite metaphors and motives until the last moment, based on them he aspired to have a rich oeuvre full of surprising paradigm changes. Research in the twenty-first century, aiming at the boundaries of interpretation of the Avant-garde Phenomenon, provide a favourable background to investigating the topic.