A kifejezés

Rónai, András

A kifejezés

dc.contributor.advisor	Angyalosi, Gergely
dc.contributor.author	Rónai, András
dc.contributor.department	Humán tudományok doktori iskola	hu
dc.contributor.submitterdep	DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola
dc.date.accessioned	2011-06-06T06:45:06Z
dc.date.available	2011-06-06T06:45:06Z
dc.date.created	2011	hu_HU
dc.date.defended	2011-06-10
dc.description.abstract	Az értekezés célja a kifejezés leírása, elsősorban a kifejezés tapasztalatának fenomenológiai elemzésével, felhasználva a hétköznapi nyelv filozófiájának módszereit is. Filozófiatörténeti kiindulópontból, Emmanuel Lévinas és kisebb részben Stanley Cavell elemzése által inspirálva, de őket nem mindenben követve keresi a választ arra a kérdésre, hogy hogyan lesz egy cselekvés kifejezéssé. Az első rész Lévinas filozófiáját vizsgálva elkülöníti a másik kifejezésnek (Teljesség és végtelen) és az én kifejezésemnek (Másként, mint lenni) pozitív elemzését (diakrónia, iteráció, passzivitás) és azokat a szembeállításokat, amelyek a lévinasi gondolkodásnak abból a tendenciájából következnek, hogy nem ismer el interszubjektíve konstituált jelentéseket. Ez a kifejezés formalitásához vezet, ami összekapcsolódik egyfajta etikai kvázi-tartalommal („Ne ölj!”, a kifejezés mint felelet és felelősség). Lévinas azt tárja fel, mi az értelme annak, hogy kifejezek és a másik kifejez, de nem tud számot adni arról, hogy a kifejezés valaminek a kifejezése. Továbbgondolásában Stanley Cavell az elismerésről szóló leírásához fordulhatunk. A második részben a kifejezés leírásának kiindulópontja az a tapasztalat, hogy minden, amit teszek, kifejezéssé lehet, ha a másik annak értelmezi. A kifejezés nemcsak a másik számára szól, hanem általa az, ami – legalábbis abban az interszubjektív térben, amely a megszólítással nyílik meg, amit a másik kezdeményez és ami engem kijelöl. Az én és a másik ideje közötti különbség abban a redukálhatatlan, diakronikus időközben jelenik meg, ami alatt meg kell várnom, hogy mit fejeztem ki. Nemcsak árulkodik rólam, amit teszek, hanem elárulom magam: kifejezem, hogy kifejezek, felkínálkozom. Ennek sajátos önazonosságában test és lélek nem válik el, egységük azonban a tudat számára nem megjeleníthető. A kifejezés másik általi tulajdonítását megvitatás követheti, amelyben az elismerés és tagadás nem egy önazonos kifejezés értelmezését változtathatja meg, hanem azt is, hogy mi volt a kifejezés; egy ilyen vita elvben soha nem zárható le véglegesen és retrospektív hatóereje is van. Szerepet játszhat benne közös történetünk, a nyelvjátékok és a test különböző értelmei (kifejező, cselekvő, fizikai). A szándék kérdése nem mindig merül fel expliciten, de mindig felmerülhet; az elismerés korábban a tudatban jelen nem lévő, ebben az értelemben tudatalatti szándékot is (re)konstruálhat. Mindez az interszubjektivitás aszimmetriáját rajzolja ki: a másik pozicionális differenciája által kitüntetett szerepet játszik a kifejezés terében. Ő is kifejez, de nemcsak felkínálkozik, hanem egyben vissza is vonul egy olyan interioritásba, amely a közös tértől különül el, és különbözik az én interioritásától. A kifejezés másik aspektusa az, hogy nemcsak folyamatosan alakulhat, hanem egyben kész tény is, amely a nyilvánosság számára szól, és csak értelmezése változik; e két aspektus viszonya változó lehet kifejezési formánként és koronként. A kifejezésben mint kész tényben elkülöníthető a tartalom és az, hogy személyiségemről és kultúrámról árulkodik. A kulturális meghatározottság felveti a kérdést, hogy az elismert kifejezés sem feltétlenül sajátom; ez pedig a nyelv elsajátításának feladatát jelöli ki. The aim of the dissertation is to describe the experience of expression by using the methods of phenomenology and of ordinary language philosophy. Inspired by an analysis of Emmanuel Lévinas and Stanley Cavell, but not strictly following them, it seeks to answer the question of how an act becomes expression. The first part consists of textual analyses through which I reconstruct Levinas’s positive descriptions of the expression of the other (in Totality and Infinity) and of the self (in Otherwise than Being), while simultaneously identifying negative determinations as well. The positive descriptions of diachrony, passivity, and iteration have been incorporated into my own theory. The negative determinations reflect Lévinas’s failure to acknowledge the possibility of intersubjectively constituted meanings, which leads to the formal nature of expression in his philosophy, allowing for a certain ethical quasi-content (e. g. “you shall not commit murder”, response and responsibility). Therefore, while Lévinas manages to uncover the sense of the fact that the other expresses and that I express at all, he cannot account for how every expression is an expression of something. In order to do that, I have turned to Cavell’s notion of acknowledgment. The second part is a description of expression. Its starting point is the experience where I find that everything I do can become an expression, providing that the other takes it as such. Expression is thus not just for the other, it is by the other – at least in the intersubjective space opened up when the other addresses me, and, by the same act, singles me out. The difference between my time and the other’s time manifests itself in an irreducible lapse of time between my act and its becoming an expression. Nonetheless, it is still my expression: by expressing something I also express that I express, and thereby offer myself. In the self-identity of this offering, body and soul are united, although their unity cannot be represented for the mind. The attribution of an expression by the other can be followed by a discussion, where I can either acknowledge or deny the attributed expression. Such a discussion may also concern past expressions; it may be affected by our common history, language games and forms of life, as well as by the different meanings of the body (expressive, active, physical), and by conscious and unconscious intentions. The question of intention does not always arise; however, it may arise any time. Acknowledgement can (re)construct intentions that had not been present in my mind previously, and, in that sense, had been unconscious. The intersubjective space of expression is asymmetrical: the other as other has a precedence over me. The other also expresses, that is, offers himself of herself, but at the same time withdraws into an interiority, which has been split off from our shared intersubjective space, and which is other than my own interiority. Another aspect of expression is that while it is always available for further development and discussion, it is also a fait accompli, that is, it is an expression of my personality and my culture for the public. The relationship between these two aspects of expression might vary across history or according to different forms of expression. Cultural determination raises the possibility that even expressions acknowledged to be mine may not really belong to me, and thus sets the task of acquiring my own language, making it mine.	hu_HU
dc.description.corrector	de
dc.format.extent	191	hu_HU
dc.identifier.uri	http://hdl.handle.net/2437/109131
dc.language.iso	hu	hu_HU
dc.subject	kifejezés	hu_HU
dc.subject	expression, intersubjectivity	hu_HU
dc.subject	Stanley Cavell
dc.subject	Emmanuel Lévinas
dc.subject	hétköznapi nyelv filozófiája
dc.subject	fenomenológia
dc.subject	etika
dc.subject	test
dc.subject	temporalitás
dc.subject	nyelv
dc.subject	interszubjektivitás
dc.subject	ordinary language philosophy
dc.subject	phenomenology
dc.subject	ethics
dc.subject	body
dc.subject	temporality
dc.subject	language
dc.subject.discipline	Filozófiai tudományok	hu_HU
dc.subject.sciencefield	Bölcsészettudományok	hu_HU
dc.title	A kifejezés	hu_HU
dc.title.translated	Expression	hu_HU