Jelen dolgozat Hunyadi János 1444 és 1456 közötti törökellenes politikáját vizsgálja, amely időszak a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti küzdelem egyik legkritikusabb szakasza volt. A kutatás újdonságát az adja, hogy nem kizárólag a nagy csatákra és hadjáratokra összpontosít, hanem az azokat összekötő időszakokra, valamint a had-, diplomácia- és politikatörténeti összefüggésekre. A téma vizsgálata különösen indokolt, mivel a szakirodalom elsősorban a nagyszabású keresztes hadjáratokat emelte ki, miközben a mindennapi politikai döntések, a szövetségi kapcsolatok és a külpolitikai stratégiák háttérben maradtak. A dolgozat négy fő területet elemez. Elsőként Hunyadi és az ún. ütközőállamok – Szerbia, Havasalföld és Bosznia – kapcsolatát, amely a magyar védelem egyik kulcskérdése volt. Vizsgálom, miként változott a viszonyuk, milyen segítséget tudott Hunyadi nyújtani számukra, és hogyan sikerült bevonni őket az oszmánok elleni küzdelmekbe. Másodszor a nyugati irányú diplomáciát elemzem: Hunyadi szövetségkereső politikáját, eszközeit és eredményeit, amelyek célja a nemzetközi összefogás elindítása volt az oszmán fenyegetés ellen. Harmadrészt a kisebb, korlátozott katonai akciókat tárgyalom, amelyek jól mutatják Hunyadi taktikai rugalmasságát és a térség aktuális erőviszonyaihoz való alkalmazkodását. Végül kísérletet teszek Hunyadi törökellenes politikájának szakaszolására, különös tekintettel arra, hogy miként alakult át kezdeti offenzív stratégiája fokozatosan defenzívvé a vereségek és az ország korlátozott erőforrásainak felismerése nyomán. A dolgozat egy átfogóbb képet kíván nyújtani Hunyadi politikai és katonai stratégiájáról, amely nem csupán a hadjáratokban, hanem a szövetségi kapcsolatok ápolásában, a diplomáciai kezdeményezésekben és a kisebb léptékű akciókban is megnyilvánult. E komplex megközelítés révén Hunyadi János tevékenysége nemcsak a magyar történelemben, hanem a 15. századi közép-európai hatalmi viszonyrendszerben is új értelmezést nyer. / This dissertation examines John Hunyadi’s anti-Ottoman policy between 1444 and 1456, a period that marked one of the most critical phases in the struggle between the Kingdom of Hungary and the Ottoman Empire. The novelty of the research lies in the fact that it does not focus solely on major battles and campaigns, but also on the intervals between them, as well as on the broader military, diplomatic, and political contexts. The study is particularly justified, since the historiography has traditionally emphasized the large-scale crusading campaigns, while everyday political decisions, alliance-building, and foreign policy strategies have remained in the background. The dissertation analyzes four main areas. First, it investigates Hunyadi’s relationship with the so-called buffer states – Serbia, Wallachia, and Bosnia – which were crucial to Hungary’s defense. It examines how these relations developed, what kind of assistance Hunyadi was able to provide, and in what ways he succeeded in involving them in the struggle against the Ottomans. Second, it explores Hunyadi’s diplomacy towards the West: his alliance-seeking policies, his methods and instruments, and the outcomes of these initiatives, all aimed at launching international cooperation against the Ottoman threat. Third, it considers smallerscale, limited military actions, which illustrate Hunyadi’s tactical flexibility and his ability to adapt to the shifting balance of power in the region. Finally, the dissertation attempts to periodize Hunyadi’s anti-Ottoman policy, with particular attention to how his initially offensive strategy gradually shifted towards a more defensive stance, prompted by repeated defeats and the recognition of Hungary’s limited resources. Overall, this study aims to provide a more comprehensive picture of Hunyadi’s political and military strategy, one that manifested not only in spectacular campaigns, but also in the cultivation of alliances, diplomatic initiatives, and smaller operations. Through this complex approach, John Hunyadi’s activity gains new significance not only within Hungarian history, but also in the broader context of fifteenth-century Central European power relations