Értekezésemben művészet és filozófia komplementer jellemzőinek kutatására tettem kísérletet. Közelítésemben a művészet nem a filozófiai reflexió egyik lehetséges elméleti tárgyaként került értelmezésre. A nagyrészt a 20. – és valamelyest a 21. – század – főként, de nem kizárólag – vizuális művészetéből kiemelt műalkotásokhoz leginkább két kortárs filozófiai mozgalom, nevezetesen a posztstrukturalizmus bizonyos törekvéseinek – főleg Gilles Deleuze és Félix Guattari filozófiájának – és a fenomenológia – Maurice Merleau-Ponty kései munkásságának – nem-reflexív elemzési módszerével próbáltam közelíteni. E filozófiák minden megjelenő lehetséges értelemalakzat irányába nyitottak, így nem a fennálló és megjelenő értelmek megnyilatkozásának milyenségét kutatják, sokkal inkább azok deskriptív analízisére törekszenek, aminek köszönhetően nagyobb sikerrel tagolják az éppen megjelenő értelem feltételeit. Ezeket a feltételeket – konkrét példákon keresztül – a műalkotás befogadásának folyamatában kutattam, s az ilyen fókuszú kutatás egyértelműen a dolgokhoz visszatérő gondolkodáshoz vitt közelebb. Példának a legtöbb esetben olyan műveket választottam, melyek (különböző szempontok szerint) kihívás elé állítják a befogadót, méghozzá a bennük megmutatkozó határátlépésekből következő finom elcsúszások és rések tapasztalásából fakadóan. Kétségbe vonják a korábbi gondolkodásbeli sémákat, ismeretideálokat, s ehelyett a teremtés, a keletkezés, a differenciálódás tiszta, előzetesen adott fogalmak nélküli terepére invitálnak. A 20. század avantgárd irányzatai a képek megjelenését, megjelenítésének módjait, hordozóit, jelentéseit radikálisan megsokszorozták. Ennek értelmében „olvasva”ezeket a képeket arra a következtetésre juthatunk, hogy bennük a hasonlóság és a jel újfajta módon támaszkodnak egymásra: A képek – legyen az fizikai, mentális vagy verbális – jelentései semmilyen metafizikai értelemben sem tekinthetők statikusnak. Ebben az értelemben a kép egy rétegzett folyamat hordozójává válik, így a műalkotások termékeny terepet kínálnak a tapasztalat forrásának kutatására. Approximációm a perceptuális, nyelvi, gondolati értelem keletkezésének, valamint a fogalomképződés folyamatának feltérképezésére is fókuszált. E kontempláció szerint minden műalkotás többértelmű, azaz egyetlen jelölőben együtt élő jelentések sokaságaként ragadható meg. Mindez az értelemképződés folyamatában teret enged a differenciálódásnak, melynek következtében nem az érzet, a forma és a fogalom egymásra találásának mikéntje, hanem a tapasztalat mozgásából kibontakozó differenciáció mozgása kerül előtérbe. Értekezésemben (az általam érintett szerzők nyomán) a filozófia és a művészet között fennálló argumentatív problémák feloldására kerestem lehetőségeket: Egy olyan viszony megpillantására törekedtem, aminek következtében e két terület az egymáshoz történő odafordulásaik alkalmával újabb és újabb megértésrétegekkel gazdagodhat.

In my thesis I attempted to explore complementary characteristics of art and philosophy. In this approximation of mine art was not considered as a potential theoretical object of philosophical reflection. Rather, I purposed to approach the mainly, but not exclusively visual, dominantly 20th, and to a lesser extent, 21st centurial works of arts by means of the non-reflexive method of analysis typical of two contemporary philosophical movements: namely of particular parts of post-structuralism – mostly as exemplified by Gilles Deleuze’s and Félix Guattari’s philosophy – and of phenomenology – chiefly as articulated in the later works of Maurice Merleau-Ponty. These philosophies are open towards every emerging possible form of sense, thus not seeking for the attributes of the manifestation of the appearing and extant senses, much rather they are after the descriptive analysis of how and why those articulate more successfully the conditions of the actually appearing sense. I examined these conditions through concrete examples in the process of the reception of works of arts, and my research with such focus evidently brought me closer to the thinking that returns to the things. I deliberately picked as my instances chiefly such works of arts that – along diverse lines – challenge the spectator as a consequence of experiencing the subtle shifts and gaps resulting from the border-crossings revealed within those. They call into doubt the former, classical schemes of thinking, ideals of knowledge, and invite instead to the pure terrain of creation, formation and differentiation, devoid of pre-formed notions. The avant-garde trends of the 20th century radically multiplied the appearance, the modes of display, the vehicles and the meanings of pictures. “Reading” these pictures in the lights of this insight I infered that the sign and the similarity rely on each other in novel ways: the pictures’ – physical, mental and verbal ones alike – meanings could not be considered static in any metaphysical sense. In this sense, the picture becomes a vehicle of a stratified process, thus the works of arts offer a fruitful opportunity to explore the source of experiencing. My approach concentrated on the mapping of the process of notion-formulation, and the creation of perceptual, lingual and cognitive senses. According to this contemplation, each work of art has multiple meanings, that is, the artwork could be grasped as a multiplicity of meanings accommodating a single signifier. This allows for differentiation to take part in the process of sense-creation, as a consequence of which the movement of differentiation – emerging from the movement of experience – comes into the front instead of the modus of perception’s, form’s and notion’s finding each other. In my thesis I sought for possibilities to resolve and reconcile the argumentative problems between philosophy and art: I aimed to discover a relation which might make it possible that each time these two fields turn toward each other, they mutually become richer with layers of meaning.