Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Doktori Tanács
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)
D47
tudományterület:
bölcsészettudományok
tudományág:
irodalom- és kultúratudományok
Doktori programok:
- Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter) - Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)
Böngészés
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Szerző szerinti böngészés "Áfra, János"
Megjelenítve 1 - 1 (Összesen 1)
Találat egy oldalon
Rendezési lehetőségek
Tétel Szabadon hozzáférhető A műtárgy textuális viszonylatai – Írásmódok és szöveghasználati technikák a képzőművészetben, különös tekintettel az ezredfordulón készült magyar munkákraÁfra, János; Berta, Erzsébet; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetAbsztrakt Az értekezés központjában egyfelől a különféle írásmódokat és/vagy a szövegszerűség effektusát alkalmazó műalkotások állnak; másfelől pedig azok a kortárs kiállítások, amelyeket az installált képi és textuális tartalmak kölcsönhatása működtet. Az adekvát irodalomtudományi olvasásmódszertanokat, illetve média- és kultúratudományi közelítésmódokat a kép(térben megjelenő szöveg)ek és az írásos tartalmakra építő képzőművészeti installációk, kiállítási helyzetek fényében hívja segítségül a disszertáció, tehát fenomenalitásában kívánja megmutatni a kép–szöveg problémát, illetve azt a folyamatot, ahogyan a befogadásban működik a kettő együtthatása. A szövegszerű tartalmak hermeneutikai szerepe elsősorban az ezredforduló körüli magyar képzőművészet fénytörésében jelenik meg a dolgozatban, ugyanakkor egy-egy fejezet a média- és kultúrtörténeti összefüggésekkel, valamint az új szöveghasználati módszerek viszonylatában nagy hatást kifejtő nemzetközi folyamatokkal is foglalkozik. A Szöveg, kép, test és olvashatóság – A reprezentációs technikák metamorfózisai című fejezet a testiség, a képiség és a textualitás kultúrantropológiai összefüggéseit térképezi fel, és az elsődleges szóbeliség korszakának történetmesélésétől, illetve a bibliai szöveghelyek alapján rekonstruálható szertartásoktól a különféle írásformák megjelenésén át közelít a képzőművészeti szöveghasználat problémájához, kitérve például a beszélő tárgyak – a feliratok által hanggal felruházott szobrok és használati eszközök – kérdésére is. Mindeközben amellett érvel, hogy a művészeti reprezentációkkal kapcsolatos diskurzusok alakulását jelentősen befolyásolják a technológiai változások; és a kép és szöveg története nemcsak az egymással versengő gyakorlatok, tehát a paragone dinamikájában írható le, hanem még inkább az egymást kiegészítő, sokszor koegzisztenciális viszonyban állva esztétikai hatást kiváltó kifejezésmódok térnyeréseként. Az autoritásként kezelt és referencialitásként felfogott szövegek figuratív megjelenítésén alapuló, illusztratív ábrázolásmód, amely a nyugati művészet történetének nagyobb részében a textusnak való megfeleltethetőség elve alapján fejtette ki hatását, a 19. században, a klasszikus modernség művészeti paradigmájával elveszti egyeduralmát. A fotográfia elterjedésétől kevésbé az újrafelismerő látásra lehetőséget adó látvány előidézése, illetve a narratíva uralja a mérvadó képzőművészeti folyamatokat, mint inkább a valóságviszonyok szubjektivizált megközelítése, illetve a szubverzív ábrázolásmód; a „szövegszerűség” pedig egyre kevésbé tartalomfelidézésként, sokkal inkább a textuális működés közvetlen jelenléteként nyilvánul meg. A kép viszonyait többnyire az alakábrázolás szintjén és kívülről uraló szöveg helyett az írás anyagszerűségének közvetlensége válik irányadóvá, vagyis a szó már nem olyan transzcendens tartalom, amely megformálásra vár a képben, hanem „megtestesült”, képileg adott matéria. Nem is lehet többé a megfeleltetések elősegítője, sokkal inkább a megjelenítés materiális összefüggései által is alakuló, a jelentések elbizonytalanítását láthatóvá tevő erőként nyilvánul meg. Az értekezés Felszabadított vagy elfoglalt képek? – A képzőművészeti szöveghasználat új módszerei a fényképezés megjelenésétől a posztinternet-művészetig című fejezete művészettörténeti fordulópontokról és újabb stratégiákról ad áttekintést, elsősorban olyan (pl. Henri de Toulouse-Lautrec, Pablo Picasso, Marcel Duchamp, Paul Klee, Francis Picabia, René Magritte, Joseph Kosuth, Roman Opałka és Jenny Holzer által jegyzett) kanonikus művek elemzésével, amelyek inspiráló hatása a kortárs magyar képzőművészetben is érzékelhető. A nemzetközi kontextusok feltérképezését követően a Bauhausban dolgozó magyar alkotók (pl. Moholy-Nagy László, Berger Otti) szöveghasználati technikáit vázoló alfejezeten át az értekezés elvezet a 20. század második felének magyar művészetéhez. A Transzgresszív kísérletek a kiállítótéren kívül és belül, határon innen és túl – A szöveg felforgató ereje a 20. századi magyar képzőművészet diszkontinuus történetében című fejezet a téma szempontjából relevánsnak látszó progresszív művészeti stratégiákat mutat be (köztük Hantai Simon, Ország Lili, Erdély Miklós, Altorjai Sándor, Lakner László, Frey Krisztián, Tót Endre, Pauer Gyula és Drozdik Orsolya munkáit). A műtárgy materiális megvalósulását másodlagosnak tekintő, gondolati és nyelvi indíttatású konceptuális művészet, illetve annak „rokonjelenségei” metareflexió tárgyává tették a képzőművészetet, amely nemcsak képi redukciót, hanem egyfajta mediális kiterjesztést is eredményezett. A képbe írt szó ma – Tematikus csomópontok és technikák a rendszerváltástól napjainkig című fejezet a legújabb magyar művekben vizsgálja a kép–szöveg kapcsolat megnyilvánulási módjait, egy-egy meghatározó problémakörre koncentrálva. Az elmúlt évtizedek magyar művészete különösen alkalmasnak látszik ugyanis arra, hogy a műelemzés megvilágító, érzékítő módszerével plauzibilissé tegye a szövegek képzőművészeti használatának eltérő formáit, ezek jelentéslétesítő potenciálját, egyszersmind a befogadás sajátosan diffúz természetét. Hiszen amellett, hogy a különféle képi és textuális elemek sokféle módon és sokszor szövevényesen kapcsolódnak egymáshoz (előfeltételezve a befogadásban mind az irodalmi, mind az ikonográfiai tudást), gyakran reflektálnak a jelölők játékának teret adó kontextusok lezárhatatlanságára (ahogy pl. Molnár Vera, Molnár Péter, Gerber Pál, Aatoth Franyo, Várnai Gyula, Csontó Lajos, Richter Sára, Benczúr Emese, Süli-Zakar Szabolcs, Esterházy Marcell és Oberfrank Luca munkái tanúsítják). A textualitás szerepe a múzeumi élményben – A kiállítás mint jelentésháló című fejezet a kortárs kiállítóterekben megjelenő szövegtípusokat, az írásos tartalmaknak a kontextusok felnyitásában is megmutatkozó jelentésszervező potenciálját vizsgálja, a kiállítás címétől a neveken, a koncepcióleíráson, az alkotói és szakértői képaláírásokon és kommentárokon át egészen a munkákba integrált szövegekig. A műtárgy anyagiságába közvetlenül nem szervesült, látszólag kiegészítő szerepű, pedig többnyire a jelentéstulajdonítást megalapozó szövegtípusok analízise más nagyságrendű és minőségű összefüggéseket tesz láthatóvá. A szövegközi viszonylatok elemzését a dolgozat egy művészetközi projekt – a Magolcsay Nagy Gábor költő és Pántya Bea képzőművész együttműködéséből született Metanoia Park – szemügyre vételével példázza. Az elemzés nem az autonóm, magányos olvasásra szánt irodalmi forrásművek értelmezésére törekszik, hanem a kiállítás látáseseménye számára megalkotott műtárgyakra koncentrál, ezek részeként tárgyalja a téri helyzetben esztétikai hatást kifejtő szövegeket. A figyelem örök körforgása egy igazságtagadó korban című utolsó fejezet szintén egy kollaboráción alapuló projektet, Varga Tamás fotóművész és Burai Árpád underground művész Fictures című tárlatának és kötetének anyagát vizsgálja behatóbban. Az archaikus fotóeljárással készült képek, a hozzájuk rendelt félrevezető képaláírások, valamint a groteszk–mágikus vagy abszurd stílusjegyeket hordozó prózák fúziójára építő széria a post-truth és a fake news által meghatározott mediális helyzetre reflektál, amelyben kép és szöveg egymást erősítve válik a manipuláció eszközévé. Az értekezés rámutat, hogy a 20-21. századi képzőművészetben a felhasznált szövegek többé nem az igazságközvetítés és a koherens jelentésszervez(őd)és megalapozói; felismerhetőségüknél fontosabb a dekonstruált megjelenítés, illetve a másféle képépítőelemekkel való egy szintre kerülés; azért is, mivel szerepeltetésük gyakran épp a korábbi kép–szöveg és szöveg–szöveg relációk hierarchikus szerkezetének felforgatását, esetleg azok meghaladását szolgálja. Ily módon a dekontextualizált és a műtárgyak összefüggésébe helyezve rekontextualizált irodalmi textusok is új minőségre tesznek szert, sokszor a populáris kultúrából, az elektronikus és digitális médiumokból származó közbeszédszerű tartalmakkal együtt, melyek retorikája és tropológiája mind jobban dominálja a kortárs kultúrát. A műtárgyak szöveghasználati módjainak tipologizálására a disszertáció nem tesz kísérletet; átfogó taxonómia felállítása helyett inkább egy flexibilis szempontrendszert vázol, amely kiindulópontul szolgálhat a képzőművészeti munkák textuális működésmódjainak leírásához.