A paraszti életmód tükröződése az ugocsai magyarság tárgyi kultúrájában

Munkám célja az volt, hogy az ugocsai magyarság néhány települése példáján, a hagyományos tárgyi kultúra alapján feltárjam a helyi lakosságnak a 20. század első felében folytatott életmódját, illetve igazoljam annak paraszti jellegét. A korábbi kutatások eredményeit a terepen végzett saját kutatómunkámmal egybevetve igyekeztem feltárni az életforma és a tárgyi műveltség változásait, illetve a közöttük lévő összefüggéseket. A kiinduló feltételezéseknek megfelelően, a tárgyi kultúra vizsgálata bebizonyította, hogy a kárpátaljai magyarság életformája a 20. század derekáig paraszti jellegű maradt, a szovjet érával kezdődően pedig a század végéig utóparasztinak volt mondható. A népi építészet fő jellegzetességei a kutatott régióban: a faragott tornácos ház, a nyári konyha, a kettős udvar, a csűr, fedeles kiskapu, az abora, a tőkés kapu, a szőlőlugas stb. A háromosztatú ház (első ház vagy tisztaszoba + pitvar/konyha + hátulsó ház vagy kamra) falanyaga leggyakrabban patics, idővel vályog, újabban tégla és kő. A szalmával, zsindellyel, később cseréppel és bádoggal fedett tetőszerkezet szarufás, kontyolt nyeregtetős. A talpas, majd kőalapra épített, deszkapadlásos, földes házak falát fehérre meszelték. A pitvar (konyha) szabadkéményes, nyitott tűzhelyes volt, s míg le nem padlásolták, lakótérként nem használhatták. Különleges ritkaságnak számított a vidéken fennmaradt nyitott pitvar. Az első szobában folyt a család élete, ahol kandalló vagy kemence volt a tüzelőhely. Összességében elmondhatjuk, hogy a helyi háztípus leginkább a szamosi házterületnek felel meg, de érződik itt az északi, az alföldi és a keleti házterület hatása is. Az elmúlt fél évszázadban a hagyományos tornácos parasztházak nagyobb részét stílustalan kockaházak váltották fel. Ami a gazdasági tevékenységet illeti, a 20. század első felében az ugocsai magyar parasztság gazdálkodása az évszázados hagyományok szerint, paraszti kisüzemben folyt. Az extenzív gazdálkodás (állattartás, rétgazdálkodás, földművelés és szőlőművelés) mellett több kiegészítő tevékenység, kendertermelés, gyümölcsészet is hangsúlyt kapott. A kézműiparban a kendermunkák és a fazekasság mellett elsősorban a famunkáknak volt nagy szerepük: kerék- zsindely- és hordókészítés stb. A munkaeszközök, akárcsak használati tárgyak, részben házilag, illetve helyi mesteremberekkel, vándorárussal kooperálva készültek. Gyári termékek csak a két világháború között kerültek használatba. Kutatásaim során sikerült tárgyi bizonyítékokkal alátámasztanom olyan munkaeszközök használatát, mint például a boglyarakó villa, a szalmahordó nyárs, a háromágú favilla, a bukóhordó rúd, a kasza, a málétörő famozsár, a bálványos kenderdörzsölő, az áttört tiló, a gereben (vasecset), a talpas- és kerekesguzsaly, a zsindelyvőgyelő, a vonószék, a szőlőmetsző kés, a szénavágó stb. A közlekedés és teherszállítás kutatása során sikerült rekonstruálnom az ugocsai lőcsös parasztszekeret, hasonlóképpen sikerült bizonyítanom a fonott kasornya vagy fazíkkötel, a hamvasnak is nevezett szénahordó lepedő,a szüretelő puttony és a hátikas használatát. A második világháború végétől a kárpátaljai magyarok életében gyökeres változások kezdődtek el (a Szovjetunióhoz való csatolással járó kollektivizálás, majd pedig a rendszerváltás). A kolhozok széthullása után a hagyományos gabonatermesztéssel, állattartással, gyümölcs-, zöldség- és szőlőtermesztéssel elsősorban családi és kisvállalkozások formájában foglalkoznak. Az egykori kisiparok, háziiparok közül a kenderfeldolgozás csak a rongypokróc, illetve a turisták számára szőtt beregi szőttesek készítésében él tovább; az egykor nagy hírű bodnárság pedig egy településre, Salánkra szorult vissza. Ennek megmentését stratégiai fontosságú feladatnak érzem, ezért kapott jelen dolgozatban is külön fejezetet. Talán az utolsó pillanatban sikerült rekonstruálnom az ugocsai hagyományos ruházatot, amely egyszerű volt, de annál több archaikus elemet tartalmazott. A helyi népviselet jellegzetes elemei a házilag szőtt kendervászon gatya, ing és pendely, a csizmanadrág, az ujjas, a rékli, a lajbi, a kötő (surc), a kemény szárú vagy ráncos csizma, a falvanként változó formájú a kalap és főkötő, a vidékünkről tovaterjedő guba. Dolgozatomban megpróbáltam bepillantást nyújtani a kutatott terület népi díszítőművészetébe is, bár külön fejezetet nem szentelhettem e kérdésnek. A szövés és a hímzés elterjedtségét tükrözik a szép számmal fennmaradt népi textíliák, melyek méltó párjai a közismert beregi szőttesnek. A szőtteseken megfigyelt motívumokkal találkozhatunk a parasztházak vakolat- és oromzatdíszein, tornác-, kútágas- és kapufaragásain, faragott és festett bútorain, használati tárgyain is. Külön is kiemelném a szép számban fennmaradt talpas guzsalyokat és rokkákat, a népi kerámiát és az archaikus salánki viaszos tojáshímzést. Hasonlóan értékes tárgyakkal a paraszti élet egyéb szféráiban is találkozhatunk (népszokások tárgyi eszközei, gyermekjátékok, népi hangszerek, szakrális tárgyak stb.) A kárpátaljai magyarság az első világháborút követően perifériális helyzetbe került, emiatt kulturális fejlődésében megrekedt. Ez a magyarázata annak, hogy a kárpátaljai magyar falvak tárgyi és szellemi kultúrája az átlagnál több archaikus elemet, hagyományos kulturális vonást őrzött meg. Ugyanakkor a hagyományos paraszti kultúra Kárpátalján is válságba került A kultúraváltás (akkulturáció) folyamata már a szovjet érában elkezdődött, a rendszerváltás után pedig egy gyorsuló egzisztenciavesztés folyamata figyelhető meg. Ennek egyik jele, hogy a reprezentatív tárgyi eszközök megszűntek a közösségi identitás eszközének lenni. A viselet után fokozatosan lecserélődnek a tradicionális, nemzeti és lokális jelleget hordozó épületek, bútorok, munkaeszközök, síremlékek is. A kárpátaljai magyar falvakban is megfigyelhető a tárgyi kultúra egységesedésének globális folyamata. Kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy az adott tárgyrendszerek, tárgymennyiségek alapján következtethetünk az adott család etnikai és felekezeti hovatartozására, vagyoni helyzetére és kulturális szintjére, foglalkozására és életmódjára. A tárgyak jelentése alapján nemcsak az adott településeken belüli különbségek láthatóak, de szembetűnőek az egyes falvak sajátosságai is. A bő évtizedig tartó kutatómunka során felhalmozódott hatalmas mennyiségű fényképanyagnak csak töredékét tudtam a mellékletbe beválogatni, hogy vizuálisan is szemléltessem kutatásaim eredményeit.

Reflection of peasant life in the tangible culture of Ugocsa Hungarians

The aim of my work was to search and show the lifestyle of local people in the first half of the 20th century based on the traditional tangible culture on the example of some settlements of the Ugocsa Hungarians. Also, my objective was to prove the peasant nature of this lifestyle. I tried to reveal the changes of the lifestyle and tangible knowledge, and the relationships between them by comparing and contrasting the findings of previous research and the results of my own field investigations. In accordance with the original hypotheses, the analysis of the tangible culture proved that the lifestyle of the Transcarpathian Hungarians remained of peasant nature till the middle of the 20th century, and starting with the Soviet era till the end of the 20th century it was considered to be post-peasant. The main characteristic features of folk architecture in the researched area are the house with carved veranda, the summer kitchen, the double yard (front and back parts), the barn, the covered door, the structure with a cover without walls for keeping hay, the gate, the arbour, etc. The walls of the three-room house (front of house or clean room + porch/kitchen + back of house or pantry) were most often made of wicker patched with mud, later pise was used, and more recently bricks and stone. The roof structure was covered with shingles, later with tiles and tin; it is mainly a gable roof with rafters. The walls of the earth houses built on wooden girders and later on stone base, with board attic were whitewashed. The porch (kitchen) had an open chimney, and until an attic was formed above it, it could not be used as a living space. The open porch was a real rarity that has remained in the area. The family lived its life in the front room, where they used a fireplace as a source of fire in the house. All in all, the local house type can mainly correspond to the Szamos house area, although the influence of the northern and the eastern house area, as well as that of the Great Plains can also be felt here. During the past half century most of the traditional peasant houses with a veranda were replaced by frame houses lacking in style. Concerning the economic activity, the farming of the Ugocsa Hungarian peasantry was done according to the centuries-old traditions in peasant small farms. Besides the extensive farming (livestock farming, hay making, agriculture and viticulture) several supplementary activities such as hemp production and fruit production were also emphasized. In the handicraft industry, besides the hemp works and the pottery, woodwork had a major role to play: preparing wheels, shingles and barrels, etc. Work equipment, as well as objects of use, were partly home-made, or made in cooperation with local craftsmen and travelling merchants. Factory products were only used between the two world wars. During my research, I managed to confirm with tangible proofs the use of such tools as the stack-making fork, the spit for carrying straw, the three-pointed wooden fork, the rod for carrying the hay stack, the scythe, the wooden mortar for grinding maize, the tool for rubbing hemp, the tool for crushing hemp, iron brush, legged or wheeled distaff, the knife for cutting the shingles, the clamp or grip, the vine cutter or grape knife, the hay cutter, etc. During the research of the transport and freight transport, I managed to reconstruct the Ugocsa peasant cart with a crooked wood on either outer side to keep its freight, likewise I proved the application of the plaited net for carrying pots in the hand, the sheet for carrying hay, the dosser for harvesting grapes, and the back basket. There have been significant changes in the life of Transcarpathian Hungarians since the end of WWII (collectivization that was connected to the annexation of the region to the Soviet Union, later the change of regime). After the collapse of the kolkhozes or collective farms, traditional grain production, animal husbandry, fruit, vegetable and vine production are primarily done in family and small businesses. From the former crafts and household industries, the processing of hemp is only used to make the ragweed and the Bereg homespun for tourists; the once well-known craft of hoopers can now be found only in one settlement, Shalanky. I believe that saving this is a task of strategical importance; this is also the reason why a separate chapter has been devoted to this topic in the present dissertation. It might be the last moment when I managed to reconstruct the Ugocsa traditional clothing, which was simple, but had a lot of archaic elements. Typical elements of local folk costumes include the home spun hemp linen trousers, shirts, boot trousers, the jacket, the bodice, the vest, the apron for males, hard or ‘wrinkled’ boots, and hats and bonnets changing from village to village, and the woollen coat spreading from our area. In my thesis, I tried to give an insight into the folk decorative art of the area under consideration, though I could not devote a separate chapter to it. The popularity of weaving and embroidery is reflected by the number of folk fabrics that have been reserved, which are worthy of the well-known Bereg homespun. The motifs observed on the woven fabrics can be found on the outer ornaments of the farmhouses, on the carvings of the porch, the well and the gate, the carved and painted furnishings and objects of use. I would also like to point out the legged distaffs and spinning wheels numerous of which have been preserved, the folk ceramics and the archaic Shalank waxy egg painting. We can come across similarly valuable objects in other spheres of the peasant lifestyle (tangible objects of folk traditions, children’s games, folk musical instruments, sacral objects, etc.) After WWI, the Transcarpathian Hungarians got into a peripheral status; therefore, they got stuck in their cultural development. This is the explanation why the tangible and the intellectual culture of the Transcarpathian Hungarian villages preserved more archaic elements and traditional cultural features than usual. At the same time, traditional peasant culture in Transcarpathia has also experienced a crisis. The process of cultural change (acculturation) already began in the Soviet era, and after the change of regime an accelerating loss of existence is observed. One sign of this is that representative material assets have ceased to be a means of community identity. After the wear, the buildings having the traditional, national and local features, furniture, work equipment and tombstones are gradually replaced. In the Hungarian villages of Transcarpathia we can also observe the global process of unification of the tangible culture. During my research, I found that from the given systems and quantity of objects, we can conclude the ethnic and denominational affiliation of the given family, its financial status and cultural level, occupation and lifestyle. According to the meaning of the objects there are not only differences within the given settlements, but the characteristics of the individual villages also become striking. Only a fraction of the enormous amount of photographic material accumulated during the research of the last decade could be included in the appendix to illustrate the results of my research.