Az értekezés három időrendi részben sorra veszi a szőlőhegyek, a földesurak, a szőlőbirtokosok, a szőlők adózta-tása, a szőlőhegyi ingatlanforgalom és a szőlészet-borászat történetének alakulását. Az egyes részekben kitér a speciális jelenségekre, mint amilyen a középkorban az elpusztult Magyare falu szőlőhegyének változó elnevezése (Úraszó hegye – Sikát-hegy – Istenfia hegye – Kereszt-hegy) és annak magya-rázata. A második részben külön fejezetben vázolja azokat a társadalmi-gazdasági tényezőket, amelyek szerepet játszottak a török kor végére kialakult nagy szőlőterületek létrejöttében. A harmadik részben specifikus jelenség a közeli svanyúvízi gyógyfürdő hatása a szőlőhegyi építkezésekre. Az értekezés negyedik része tárgyalja a szőlőhegyi önkormányzat történetét.

IV. Mivel a bortermelés szempontjából a legfontosabb tényező a termőhely, az értekezés bemutatja a szőlőhegyek és a szőlőültetvények területi elhelyezkedését, melyben az idők folyamán kisebb-nagyobb módosulások következtek be, amelyek közül a legfontosabb a 19. század első felében történt: a szőlőkkel az alacsonyabban fekvő területeken terjeszkedtek, beültették a Balatonra lejtő hegyoldalakon kívül a Koloska-patak menti szűk völgyben fekvő irtásföldeket is. A közég határában végbement folyamat hasonló irányú volt azzal, ami a Balaton-felvidék többi településén és országos méretekben az Alföldnek a szőlőművelésbe való bevonásával lezajlott.
V. Arács a középkortól kezdve egyházi és világi birtok, de a 16. századtól nagyobb részben a Csoronok, Nádasdyak, majd az Esterházy grófok devecseri uradalmához tartozott. A szőlők egy részéből az arácsi kisnemes családok kapták a hegyvámot. A 16. században az Ajkaiak, Arácsiak, Bejciek helyét a Darabosok, Szilassyak és Móroczák foglalták el. A 16. század közepén az arácsi szőlőhegy elpusztult, de néhány évtized múlva újjáépítették. A szőlőbirtokosokra, a munkaerő alakulására vonatkozó adatok azért fontosak, mert részben azokkal lehet megmagyarázni a szőlőterület nagyságá-ban bekövetkezett hullámzást, a 17. században kiugró nagysá-gú szőlőterületet. Darabos György 1641. évi végrendelete sze-rint csupán az ő földjén a kétszeresére növekedett az adózó szőlőterület. A szőlőművelésben a 17. században bekövetke-zett fellendülés részben annak köszönhető, hogy a földesurak munkaerő hiányában nem tudtak allodiális szőlőgazdaságokat fenntartani, és a boradó bevételeik növelése miatt szorgalmaz-ták az új szőlőtelepítéseket, részben pedig annak, hogy az extraneusok, főleg a veszprémi végvár vitézei elegendő számban jelentkeztek szőlőtelepítésre és szőlővásárlásra. A birtokosok kedvező összetétele okozhatta azt, hogy a kis területű arácsi szőlőhegyen a környező településekhez képest (Alsóörs, Cso-pak, Füred stb.) a legmagasabb volt az eladott szőlők értéke. A papi tized megszüntével a 17. századtól kezdve ked-vezően alakult Arácson a szőlők utáni adó, mely a hegyvámot jelentette, borból és ajándékokból állt. Kedvezőtlen volt vi-szont az, hogy a helybeli jobbágyok a házaik után is boradóval tartoztak, és az, hogy a töröknek is adóztak. A középkori és török kori szőlőművelés és borkészítés módjáról alig vannak források, mert elsősorban jogbiztosító iratok maradtak fenn ebből a korból. A középkorban és a török korban a szőlőket kopaszra metszették, a leszüretelt szőlőből taposással állították elő a tiszta mustot, amelyből megadták a boradót. A préssel csigerét készítettek. Ritka eset, hogy pincés szőlőről van adat Arácsról. Valószínűleg a közbiztonság hiá-nya miatt a szőlőhegyeken nem építettek pincéket