Disszertációmat összefoglalva először annak sajátos logikai felépítményét jellemzem. Ez a jellegzetesség az ún. holisztikus leegyszerűsítés struktúráját jeleníti meg. A holisztikus leegyszerűsítés logikai váza arra az axiómára alapoz, mely szerint a valóság minden eleme – a fizikai, pszichológiai, az élőlények szerveződése stb. – az alapvető különbözőségek ellenére igazi egységet alkot, mely lépcsőzetesen teljesedik ki. Minden ilyen elem önálló lépcsőfok, mely a véletlenszerűség eseményei révén válik el a többitől, és az ún. holisztikus leegyszerűsítés művelete által az egyszerűbb lépcsőfokokra visszavezethető. Ez a visszavezetés egyúttal az összetartozó és egymásból levezethető logikai panelek, ezáltal a rendszerszemléletű önértelmezés egyre inkább tisztuló érvrendszerét teremti meg. Disszertációm felépítésében ezt a logikai vázat követtem – ám két ponton igyekeztem azt túl is haladni. Elsőként a véletlenszerűség centrális jelentőségét értékeltem át. A holisztikus leegyszerűsítés tudniillik oly nagy szerepet tulajdonít az ab ovo adott strukturális egységnek, hogy az önálló identitású logikai panelek nyilvánvalóvá válását véletlenszerű folyamatokra vezeti vissza. Disszertációm inspiráció-centrikus vonalvezetése viszont más munkamódszert kívánt. A logikai váz koherens egységének létrejöttét spirituális meghatározottságúnak kellett tekintenem, – egyébként az inspiráció hangsúlyozásának nem lett volna értelme. Éppen ezért a logikai továbblépés folyamatát sokkal inkább az inspiráció egységet teremtő kijelentései láncolatának tekintettem. Ez egyúttal elhatárolódást is jelent a dialektikai felfogás számomra leegyszerűsítő tézis – antitézis – szintézis rendszeréhez képest. Másodsorban a holisztikus leegyszerűsítés valóságértelmezését helyeztem új megvilágításba. Látásom szerint ugyanis csupán a pillanatnyi valóság megragadására van lehetőségünk – erre is csak akkor, ha az inspiráció csodája révén lényünk ráérez arra. Ez a pillanatnyi valóság az intuícióink révén formálódik, érlelődik bennünk mozgósító erejű vízióvá. Ezzel szemben a bennünket körülvevő, világunk belső mozgatórugóiként működő valóságot gondolataink csupán körülírják. Fejlődésük, kibontakozásuk egyfajta spirálmozgáshoz hasonlatosak, ahol a „felsőbb szintre jutást” nem a véletlen erői, hanem a figyelmesen kutató gondolatokat megihlető inspiráció eredményezi. Pál apostol klasszikus megfogalmazása szerint: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt […] kinyilatkoztatta nekünk Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még az Isten mélységeit is.” (1Kor 2,9k.) A tudományos igényesség ebben a kontextusban tehát az elemzés alaposságában ölt alakot, – a továbbvezetés lehetőségét azonban mindig a megértett inspiráció „aha-élménye” adja. A fentiek fényében érthető, ha disszertációm tartalmi összefoglalását nem a lineáris, hanem a strukturális sorrendiség összefüggésében írom le. Mondanivalómat tudniillik öt központi gondolat köré építettem föl, melyek minden fejezetben visszaköszönnek – csupán más-más hangsúlyokkal. Az első így szólt: A vezetés lényegi meghatározottsága nem a vezetői pozíció, hanem a vezetői felelősségvállalás. Jövőnk, benne egyházaink jövője is attól függ, hogy milyen mértékben bátorítjuk és tanítjuk erre egymást. Ennek a gondolatnak jegyében írtam le azt a célcsoportot, mely véleményem szerint disszertációm eredményeit a leginkább hasznosíthatja. A második gondolatkör rövid foglalata ez: A vezetői felelősségvállalás a lelkigondozás és a közösségteremtés gyakorlatában ölt testet. Ebben a légkörben lesz a vezetettek csoportja működőképes. Ennek az állításnak az alátámasztására volt szükség azoknak a vezetői hatalom vizsgálata kulcsfogalmainak és összefüggéseinek a bevezetésére és megalapozására. Központi gondolatként a közösségépítés szolgálatába szegődő vezetői hatalom szolgált. Így lett érthető a vezetés lelkigondozói és közösségi jellege, melyet az autokeirikus jelzővel foglaltam össze. A harmadik gondolatkört a működőképes csoport témakörének szenteltem. A működőképes csoport lényegi meghatározottsága véleményem szerint az, hogy nyitottá válik a Szent Lélek által közvetített Égi Inspiráció befogadására, követésére. Ezt az Égi Ihletet az inspirációra nyitott vezető közvetíti a reá bízottak felé. Ez a vezetői nyitottság csupán egy pontosan körülírt szublimációs folyamat révén sikerülhet, melynek csúcspontjában ott áll a vezetői motiváció- és vízióközvetítés. Itt kapcsolódik össze disszertációm harmadik és negyedik gondolatköre. A vezető által közvetített inspiráció egyedi sajátossága tudniillik az, hogy a vezetettek egészét motiváló vízióvá válik. Ez azonban csak ott képezheti a vezetői hatalom gyakorlásának reális tartalmát, ahol a vezetői intuíció az inspiráció erőterében folyamatosan megújul. Ez a megújulás nem rekedhet meg az emberi reformelképzelések szintjén: ezért volt arra szükség, hogy a bibliai Anna fogantatásának példatörténetébe beleágyazottan foglalkozzunk az inspiráció testet öltésének törvényszerűségeivel. Végezetül, de nem utolsósorban kutatási programom ötödik témakörét fogalmazom meg: A vezetői modellek minősége nem az elért eredmények nagyságától, hanem a vezetett csoport fenntartható, folyamatos fejlődésétől, előrehaladásától függ. Ezért keresek választ a filozófia, a pszichológia és a teológiatörténet vonatkozó ismeretszeleteinek rendszerszemléletű átvizsgálása révén arra a kérdésre: vajon az autokeirikus szemléletű, inspiráció-központú vezetési gyakorlat megoldás a saját erőtartalékait felélő vezetői alapdilemmára? A kérdésfölvetés elsősorban kritikai jellegű, hiszen a meggyőző-megnyugtató válasz a másfajta megoldási javaslatok téziseinek korrekt ismertetését és végiggondolását feltételezi. Az autopoietikus rendszerszemlélet leírásába kicsúcsosodó gondolatsor logikus végkövetkeztetése ez: nincs más reménységünk, csak a bennünket inspiráló Vigasztalás Lelke, Aki „megadja nékünk abban az órában, mit kell mondanunk.”