Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Kar
Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bárány Attila)
Bölcsészettudományi doktori tanács
D50
tudományágak:
- Történelemtudományok
- Néprajz és kulturális antropológiai tudományok
Doktori programok:
- Történelem
(programvezető: Dr. Papp Klára) - Néprajz
(programvezető: Dr. Bartha Elek)
Böngészés
Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola Szerző szerinti böngészés "Bárány, Attila"
Megjelenítve 1 - 5 (Összesen 5)
Találat egy oldalon
Rendezési lehetőségek
Tétel Szabadon hozzáférhető Frontier Mercenaries and the History of a Forgotten Crusade(2024) Ölbei, Tamás; Bárány, Attila; Gouguenheim, Sylvain; Toureille, Valérie; Történelem és néprajz doktori iskola; Bölcsészettudományi Kar::Történelmi IntézetThe subject of this thesis concerns a very limited period of time, in the broad sense a few years, and in the narrower sense less than a year, in the border region of the Kingdom of France and the Holy Roman Empire, and in the northern region of Italy. One of the main aims of the thesis was to analyse, using examples drawn from across society, the emergence of mercenaries of the Hundred Years' War and their impact on the eastern frontiers of the Kingdom of France and western border of the Holy Roman Empire. The rulers, the local nobility and the leaders of the cities tried everything to control the mercenaries who were left without a commission: they formed alliances, raised armies and even organised crusades against the mercenaries. When all these measures failed to produce a satisfactory solution, which was often the case, the great companies had to be bought off. There are many examples of this in the thesis, such as Seguin de Badefol in the case of the cession of the towns of Anse and Brioude, or the case of the Duchy of Burgundy with Arnaud de Cervole, but we can also cite the case of Konrad von Landau's great company in 1357 in Italy. However, if mercenaries could not be defeated by secular force, there was only one logical solution, which the Holy See had not yet tried: to convince them to take part in a crusade in order to save their souls and prepare for the afterlife by obtaining forgiveness. A separate chapter of the thesis deals with the means, men and methods used to persuade mercenaries to set off simultaneously from Italy and France to fight the canes infideles threatening Christendom on the two peripheries of Europe. Granada and the Balkans, or perhaps Asia Minor, seemed far enough away from Avignon that once the crusader mercenaries had arrived, it would be difficult for them to return, especially in large numbers. After the Treaty of Brétigny (6 May 1360), the problems posed by mercenaries could no longer be dealt with at the level of a single country. A pan-European solution was needed. The rival monarchies had to join forces with the Papacy to devise a plan to free the population from the great companies and at the same time deal with the Muslim threat to the east and west. Three seemingly unconnected series of events led to the organisation of four closely related crusades between 1362 and 1366. The first of these processes was the rise of the Ottoman threat in the Levant and the emergence of the Ottomans in Europe. The second was the dominance of the mercenary companies described above and, as a consequence, the persistence of the threat to the population in Italy and the Kingdom of France. The third was the dynastic conflict between the two half-brothers that set the Iberian Peninsula aflame. The alternately struggle between Henry of Trastámara and Peter the Cruel, King of Castile, was an integral part of the rivalry between Castile and Aragon. Arnaud de Cervole's crusade came at a particular time, when peace was being established in the kingdom of France and Italy, leaving the mercenaries without a commission. The mercenary crusaders set out from eastern France to cross the Rhine at Strasbourg and continue their journey along the Danube valley to Hungary. They would have reached their goal, the Ottoman territories in the Balkans, with the help of Louis I of Hungary , in order to drive the Turks out of Europe. Strasbourg, however, did not open up to the 30,000 mercenary troops, so the mercenaries, having ravaged the towns of the Décapole in Alsace, turned south to pass through Burgundy and Savoy and join another crusading army led by Amadeus VI. However, Arnaud de Cervole was unexpectedly assassinated near Dijon and the army was disbanded. This dissertation traces the history of the mercenaries who appeared on the frontier of the Holy Roman Empire and the Kingdom of France and of this crusade between 1358 and 1366. / A dolgozat tárgya egy nagyon korlátozott időszakot érint, tágabb értelemben néhány évet, szűkebb értelemben pedig egy évnél is kevesebbet, a Francia Királyság és a Német-római Birodalom határvidékén, valamint Itália északi részén. A dolgozat egyik fő célja az volt, hogy a társadalom egészéből vett példákon keresztül elemezze a a százéves háború zsoldosainak hatását a Francia Királyság keleti határvidékén és a Német-római Birodalom nyugati tartományaiban. Mint minden változás, a zsoldosok, különösen a nagy kompániák megjelenésének egyszerre voltak haszonélvezői és kárvallottjai a határvidéken. Természetesen az arányok nem kiegyensúlyozottak, mivel sokkal többen szenvedtek a zsoldosoktól, mint ahányan profitáltak a velük való együttműködésből. A hagyományos megközelítés azonban, amely kizárólag a zsoldosok által okozott pusztításokra összpontosít, túlságosan leegyszerűsítő. A megbízás nélkül maradt zsoldosok megfékezésére mindent megpróbáltak az uralkodók, a helyi nemesség és a városok vezetői: szövetségeket hoztak létre, seregeket állítottak, még kereszteshadjáratokat is szerveztek ellenük. Amikor mindezek az intézkedések nem vezettek kielégítő megoldáshoz, ami gyakran előfordult, a nagy kompániák távozását meg kellett vásárolni. Erre számos példát találunk a dolgozatban, mint amikor Seguin de Badefotól megváltották Anse és Brioude városát, vagy a Burgundi Hercegség esetében Arnaud de Cervole tette ugyanezt számos várral, de Konrad von Landau 1357-es nagy kompániájának Észak-itáliai esetét is említhetjük. Ha azonban a zsoldosokat világi erővel nem lehetett legyőzni, egyetlen logikus megoldás maradt, amit a Szentszék még nem próbált ki: meggyőzni őket, hogy vegyenek részt egy keresztes hadjáratban azért, hogy megmentsék a lelküket, és a bocsánat elnyerésével felkészüljenek a túlvilágra. A disszertáció külön fejezete foglalkozik azzal, hogy milyen módszerekkel sikerült rávenni a zsoldosokat, hogy egyszerre útnak indulva Itáliából és Franciaországból Európa két peremén harcoljanak a kereszténységet fenyegető canes infideles ellen. Granada és a Balkán, esetleg Kis-Ázsia elég távolinak tűnt Avignontól ahhoz, hogy ha a keresztes zsoldosok egyszer már elérték a kereszteshadjáratok célterületeit, onnan nehezen tudjanak visszatérni, különösen nem nagy számban. A brétigny-i békeszerződés (1360. május 6.) után a zsoldosok jelentette problémákat már nem lehetett egyetlen ország szintjén kezelni. Páneurópai megoldásra volt szükség. A rivális monarchiáknak össze kellett fogniuk a pápasággal, hogy kidolgozzanak egy tervet a lakosságnak a nagy társaságoktól való megszabadítására, és egyúttal a keletről és nyugatról érkező muszlim fenyegetés kezelésére. Három, látszólag egymástól független eseménysorozat vezetett négy, egymással szorosan összefüggő keresztes hadjárat megszervezéséhez 1362 és 1366 között. E folyamatok közül az első az oszmán fenyegetés felerősödése volt Levantéban és az oszmánok megjelenése Európában. A második a fent leírt zsoldos társaságok dominanciája volt, és ennek következtében a fenyegetés fennmaradása Itáliában és a Francia Királyságban. A harmadik a két féltestvér közötti dinasztikus konfliktus volt, amely lángra lobbantotta az Ibériai-félszigetet. A Trastámara Henrik és Kegyetlen Péter, Kasztília királya közötti, váltakozóan sikeres küzdelem a Kasztília és Aragónia közötti rivalizálás szerves részét képezte. Arnaud de Cervole keresztes hadjáratára egy különleges időpontban került sor. A Francia királyságban és Itáliában épp béke honolt, így a zsoldosok megbízás nélkül maradtak. A pápai politika, amely a zsoldosokat a keresztes hadjárathoz való csatlakozásra akarta rábírni, néhány év múlva meghozta gyümölcsét. Arnaud de Cervole keresztesei Kelet-Franciaországból elindulva át akartak kelni a Rajnán Strasbourgnál, hogy útjukat a Duna-völgyében folytatva megérkezzenek Magyarországra. Céljukat, a Balkánon épphogy a lábukat megvető Oszmán területeket, I Lajos segítségével érték volna el, azért, hogy kiűzzék a törököt Európából. Strasbourg azonban nem nyitotta meg a korabeli levéltári források szerint 30 000 tett zsoldos sereg előtt, így a zsoldosok mindent elpusztítva Délnek fordultak, hogy Burgundián és Savoya-n keresztülhaladva csatlakozzanak VI Amádé vezette másik keresztes sereghez. Azonban Arnaud de Cervole-t váratlanul Dijon közelébe meggyilkolták és ezzel a had feloszlott. A disszertáció a határvidéken megjelenő zsoldosok és ennek a kereszteshadjáratnak a történetét dolgozza fel a 1358 és 1366 között.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A harci vértezetek története(2010) Töll, László; Bárány, Attila; Töll, László; Történelem és néprajz doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar --A test páncélozása óriási előnyt nyújt a test-test elleni küzdelemben, hiszen nagymértékben csökkenti a csata közben előfordulható fizikai behatásokat. Az európai hadviselésben a 10. századtól a 16. század első harmadáig terjed az az időszak, amikor a jól vezetett nehézpáncélos lovasság gyakorlatilag döntő fölényben volt minden más fegyvernemmel szemben a nyílt harcmezőn. A páncél tulajdonosának nem csak a túlélési esélyeit növelte meg a harcmezőn, hanem gazdagságát és rangját is a legnyilvánvalóbban mutatta. Az értekezés fő vonulatát a vértezetek technikai fejlődésének ismertetése teszi ki. Ezt szigorú időrendi sorrendben tárgyalom, első helyen a lánc- vagy sodronyvértek, majd a kombinált- és végül a teljes lemezvértek bemutatására kerül sor. Mindegyik vérttípust nagyon részletesen ismertetem, ügyelve arra, hogy a fő alkotó elemek – sisak, törzspáncél, vállvértek stb. – külön alfejezetben legyenek feltüntetve az áttekinthetőség miatt. Külön fejezet tárgyalja az általam „egyensúlyborítónak” nevezett fegyverek, a számszeríj, hosszúíj és a lőporos kézilőfegyverek legalapvetőbb harcászati tulajdonságait. Erre azért volt szükség, mert véleményem szerint ezen hadieszközök jelentette fenyegetés elhárítása volt a legfőbb befolyásoló tényezője a páncélzatok fejlesztési irányának. Ugyancsak önálló részt alkotnak a főbb fejezetek végén azok a rövid összefoglalók melyben az adott vérttípus fegyvertörténeti jelentőségét taglalom. Az értekezés kardinális része a széles spektrumú, több száz képből álló illusztrációs anyag. A képaláírásokban részletes adatokat közlök a megjelenített műtárgyakról. Ahol a forrás lehetővé tette, ott feltüntetem a képen szereplő vértezetek vagy vért elemek műszaki adatait is, ami hozzájárul ahhoz, hogy reális képet lehessen alkotni a méreteikről és tömegükről. A tanulmány foglalkozik még a páncélverő céhekkel, a középkori fegyverkereskedelemmel, a korabeli minőségbiztosítással is. A feldolgozás során számos alkalommal használtam fel képzőművészeti ábrázolásokat az elemzéshez, ezeknél mindig feltüntettem azokat a bizonytalanságokat, ami az ilyen jellegű forrásoknál óhatatlanul jelentkezik. Body armour gives enormous advantages in close combat, as it significantly reduces the risks of physical impact during battles. In European warfare, the properly commanded armoured heavy cavalry was vastly superior to any other arm of service in the open battlefield from the 10th century to the first third of the 16th century. The armour did not only increase its owner’s chances to survive a battle, but also showed his wealth and rank clearly, as it was an item of everyday use and a status symbol at the same time. The main part of the dissertation examines the technical development of armour, which is being dealt with in a strict chronological order, starting with the mail, then introducing the combined, and finally the full plate armour. All types of armour are being dealt with in detail, discussing the main components (helmets, trunk protection, pauldrons, etc.) in separate subchapters, so that they are easy to study. A separate chapter deals with the tactical characteristics of what the author calls “the weapons that upset the balance,” such as the crossbow, the longbow and the gunpowder small arms, because in the author’s opinion, the main impulse for developing armour was to eliminate the battlefield threat represented by the above weapons. Making up separate parts, short summaries at the end of the main chapters deal with the historical significance of each type of armour. The several hundreds of illustrations comprise a vital part of the dissertation. The captions contain detailed information about the shown items. Where possible, the technical data of the portrayed armour or components are provided, so that their size and weight become perceptible. The study also deals with the guilds of armourers, mediaeval arms trade and the quality assurance of the period. In the course of his work of analysis, the author consulted several works of art, and he points out all the doubtful details that one encounters when examining such sources.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A középkori magyar könnyűlovasság történetének vitatott kérdései(2016) Szabó, János; Bárány, Attila; Szabó, János; Történelem és néprajz doktori iskolaA magyar hadtörténetírás számára egy bő évszázadon át elsőrangú kihívás volt, hogy a magyar a nemzeti etosz és nemzeti ’mitológia’ szempontjából oly fontosnak tartott könnyűlovasság történetét tanulmányozza, miközben nem egyszer került maga a tudományos diskurzus is ezen nemzeti etosz hatása alá. A magyarországi könnyűlovasság középkori történetéről alkotott történetírói hagyomány komplex problematikája azonban sokáig nem vált érzékelhetővé még a szűk szakmai közegen belül sem. Így nem meglepő, hogy bennem is fokozatosan alakult ki a felismerés, hogy milyen nagymértékben lenne létjogosultsága e jelenség historiográfiai képét rekonstruáló, majd annak kritikáját az egyes tudományterületek eredményeivel ötvöző vizsgálatok nyomán egy új szintézis megalapozásának. Egy olyan széles körben – gyakorta tértől, időtől függetlenül – használt hadtörténeti kategória, mint a ’könnyűlovasság’ több mint hat évszázadot felölelő vizsgálata nem teszi lehetővé, hogy pusztán egy lehatárolt, szűk forráscsoport elemzésére támaszkodjunk. Ahogy az a hasonló célokat kitűző régebbi hadtörténetírók esetében is érzékelhető volt, egy ilyen vizsgálat szinte mindig multidiszciplináris: a történeti elbeszélő források és a középkori okleveles anyag mellett szükség van rá, hogy vizsgálódás tárgyává tegyük a régészet, a muzeológia, sőt, a művészettörténet és a nyelvtörténet egyes, a témához kapcsolható forráscsoportjait is. A magyar középkor még így is szűkös forrásadottságait figyelembe véve mindezen felül szükségesnek tűnt az is, hogy a könnyűlovasság egyes problémáinak vizsgálatakor a nemzeti történetírás szokásos kereteit átlépve, az elődöknél nagyobb mértékben támaszkodjunk hadtörténeti párhuzamokra. Elsőként azt a kérdést kell feltennünk, hogy jogosult-e egyáltalán a középkori magyar lovasság e könyvben tárgyalt csoportjait összefoglalóan könnyűlovasságnak nevezni. Közismert például Borosy Andrásnak a magyar kutatók széles körében elfogadott definíciója, amely szerint a XI–XIV. században a magyar lovasság jelentős inkább valamiféle „átmeneti” kategóriába volt sorolható. A különféle lovassági csapatnemek harcászatáról berögződött régi merev elképzelések, a „keleti” és „nyugati” sémák rendszere azonban több ponton is tévesnek bizonyult a történeti kutatások tükrében. Az újkori állandó hadseregek harcászati elveivel szemben a középkorban igen sok helyen – így időről időre a magyar hadseregben is –, szükség esetén akár a nehézfegyverzetű lovasokkal közös formációkban, csatalovasságként, sőt akár gyalogságként is alkalmazták a távolsági harcra képes, könnyű fegyverzetű harcosokat. Eközben a X–XII. században Nyugat-Európa, gyakorta nehéznek nevezett lovassága is képes volt a legkülönfélébb feladatok elvégzésére az ellenfél területén történő portyázástól a gyalogosan vívott várostromig bezárólag. S természetesen a nyugat-európai hadseregekben sem rendelkezett minden harcos költséges, nehéz fegyverzettel. A helyenként elmosódni látszó taktikai különbségek helyett ezért talán érdemesebb a középkori emberek gondolkodásmódját követve a fegyverzet szerinti felosztást szem előtt tartani. Ez pedig – amennyire az adatokból kikövetkeztethető – évszázadokon keresztül duális felosztás volt: a XV. század végén nehézpáncélos fegyveresekre és könynyűfegyverzetűhuszárokra (ahogyan Mátyás király nevezte: equiteslevisarmaturae, quoshusaronesapellamus), a XIV. században pedig fegyveresekre és tegzesekre oszlott a magyar lovasság. Sajnos a korábbi időszakból nincsenek olyan forrásaink, amelyekben párba állítva szerepelnének a lovasság fajtái: Kálmán király törvényeiben loricatusok, azaz páncélosok mellett egyszerűen páncél nélküli lovasok szerepelnek. Mivel azonban a korai forrásokban a loricatusokés panceratusokmellett a saggitariuskifejezés is feltűnik, feltételezhető hogy talán ez, a magyar lövő szóval fordítható elnevezés lehetett az Árpád-korban a páncélos lovasok „párja”. Összességében úgy vélem, hogy a könyvben tárgyalt csoportok, a lövök, tegzesek, huszárok együttes megnevezésére még mindig nem rendelkezünk alkalmasabb kifejezéssel a könnyűlovasságnál. Bár a XII. századra a Magyar Királyság már bizonyosan számottevő nyugati típusú nehézlovassággal is rendelkezett, úgy tűnik, a magyar hadak jelentős részben megőrizték könnyűlovas jellegüket. (A két fő csapatnem mellett viszont a harmadik, az ún. átmeneti típusú lovasság létezését sem a tárgyi, sem az írásos források alapján nem tudjuk bizonyítani.) A magyar vezérek – kihasználva mindkét csapatnem előnyös tulajdonságait – eltérő stratégiát és taktikát alkalmaztak a különböző jellegű ellenfelek ellen. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a források időről időre más és más fegyverzetű egységek tevékenységét helyezik előtérbe. Nem tekinthető hát megalapozott állításnak, hogy a honfoglalás utáni évszázadokban biztosan feledésbe merült volna a steppei hadviselés taktikai kelléktára. Épp ellenkezőleg számos olyan momentum található a későbbi forrásokban, amelyek ennek az ellenkezőjére utalnak. A disszertáció végül arra is rámutat, hogy egyes korábbi véleményekkel szemben a hagyományos íjász könnyűlovasság, késő középkori nevükön a tegzesek (pharetrariusok), jelenlétével egészen a XVI. század elejéig számolni kell Magyarországon. Ugyanakkor az ország déli határvidékén valószínűleg már a XIV. században kimutatható a X. századi bizánci hadszervezetből balkáni közvetítéssel „örökölt” huszárok jelenléte. For more than a century of Hungarian military historiography, the light cavalry – held up as the repository of the national ethos and national “mythology” – was the focus point of an academic discourse which was itself often in thrall to that national ethos. It has taken historians a long time to identify the complex problems that burden the historiographical tradition of the medieval Hungarian light cavalry. Against this background, I have gradually recognized how much there is a need for work towards a new synthesis, reconstructing the historiographical background to this phenomenon and subjecting it to criticism through studies based on research in several disciplines. The light cavalry is a category of wide application in almost every place and time, and in order to make a study of it over a period that spans more than six hundred years, we cannot rely on any single, narrowly-defined group of sources. Such an investigation is nearly always multidisciplinary, and this is perceptible even in work with similar aims by military historians of the past. Narrative historical sources and medieval charters must be supplemented by sources from archaeology and museology, and even relevant sources of art history and linguistic history. Considering the scarcity of Hungarian medieval sources even across this broad scope, some of the problems of the light cavalry required me to step outside the customary framework of national historiography and make use of parallels from military history elsewhere. The first task is to determine whether the subject of the thesis – the light cavalry in mediaeval Hungary – actually fits the definition of “light cavalry”. A view put forward by the Hungarian historian AndrásBorosy and widely accepted is that saw the vast majority of Hungarian cavalry between the eleventh and fourteenth centuries occupied some sort of “intermediate” category. Many novel new definitions have been put forward in the last decade. Rigidly conformist notions such as the regime of “Eastern” and “Western” systems as applied to the combat techniques of the variegated cavalry corps have in many respects not stood up to historical research. In contrast with the combat principles of early modern standing armies, medieval armies, including the Hungarian army, included lightly armed horsemen capable of long range combat and deployed either in formations together with heavily armed cavalry or as combat cavalry or even as infantry. This is consistent with the capability of Western European cavalry – despite being defined as “heavy” – to carry out the most diverse duties from raiding behind enemy lines to infantry engagements in castle sieges in the tenth, eleventh and twelfth centuries. Of course, not every warrior had expensive and heavy weaponry in Western European armies. Classification by weaponry does not give a clear picture of differences in tactics. It was used as a model of dual division for Hungarian cavalry over a period of centuries: heavily armoured men-at-armsand lightly armed hussarsat the end of the fifteenth century (as defined by Matthias Corvinus: equites levisarmaturae, quos husaronesapellamus) and men-at-armsand mounted archers(pharetrarius) in the fourteenth century. Regretfully, we do not have any sources which describe similar cavalry groupings in earlier times. The laws of Coloman I the Book-lover mentioned only unarmoured cavalrymen and loricatus or armoured cavalrymen. Since the definition of saggitariusappeared in addition to those of loricatusand panceratusin the early sources, the former definition might have been used for armoured cavalrymen in the Árpád era. Overall, I do not think we yet have a more adequate collective definition of shooters, mounted archers and hussars than “light cavalry”. Although a large part of the armed forces of the Kingdom of Hungary must have been Western type heavy cavalry even before the twelfth century, the army seems to have preserved much of its light cavalry character. There is no evidence, either from artefacts or written sources, of an intermediate type in between heavy and light cavalry. Hungarian commanders employed various tactics to take advantage of the properties of both corps, against adversaries who were also heterogeneous in composition. Historians have tended to emphasize one kind of weaponry or another at different times, probably owing to the above assumption. The argument that the tactics and weapons of the steppe disappeared during the centuries following the Hungarian Conquest has no solid foundation, and the sources provide considerable evidence to the contrary. The thesis also challenges existing views concerning the traditional light cavalry of mounted archers (pharetrarius) in late mediaeval times, and proposes that they must have persisted until the early sixteenth century. In addition, the hussars “inherited” from the Byzantine military machinery of the tenth century via Balkan intermediaries were very likely present in the southern border regions of Hungary in the fourteenth century.Tétel Szabadon hozzáférhető A terebesi Perényi család működése a kezdetektől 1458-ig, különös tekintettel Perényi János tárnokmesterre(2018) Novák, Ádám; Bárány, Attila; Novák, Ádám; Történelem és néprajz doktori iskolaAz elmúlt évtizedekben történetírásunk bizonyította, hogy a 14–15. századi Magyar Királyság politikai hatalma az uralkodó és az őt támogató bárói családok kezében összpontosult. Így ezen családok történetének részletes megismerése nélkül nem rekonstruálható a korabeli hatalmi elit, és a politikatörténeti események láncolata. Ennek ellenére kevés ilyen értekezés készült a mai napig. Ezt az űrt kívánja jelen dolgozat részben pótolni. Az északkeleti országrészben birtokos Perényi család terebesi ágának első öt generációjának történetét dolgozzuk fel értekezésünkben. A család a 14. században emelkedett fel, és a 15. században már az arisztokraták közé sorolták. A dolgozat időintervalluma a Perényi család első ismert ősétől, Orbántól (1271) Perényi János tárnokmester haláláig (1458) terjed. Részletesebben Perényi Péter várnagy (†1388), Imre kancellár (†1418), és János tárnokmester (†1458), tevékenységének vizsgálatát végezzük el, a legnagyobb hangsúlyt utóbbira helyezve. A dolgozat vázát egy alapos birtoklástörténeti áttekintés adja. A középpontba azért került a birtoklástörténet, mivel korszakunkban a hatalom leginkább a birtokok nagyságában mérhető. A nagybirtokos család rezidenciaválasztását, társadalmi hálózatát, címer- és pecséthasználatát, építkezéseit a forrásadottságokhoz mérten is elemezzük. Továbbá a család tagjaival kapcsolatban már-már toposzként megjelenő elemek mögöttes tartalmát ismertetjük és szükség esetén megkérdőjelezzük. Perényi János tárnokmester egyike volt azoknak az országnagyoknak, akik a Zsigmond stabil belpolitikai rendszerében nevelkedtek és érték meg a cselekvőképes férfikort. Azon kevesek egyike, akik politikai pályájuk csúcsán érték meg a Zsigmond utáni trónharcokat, kormányzóságot és bizonytalan belföldi erőviszonyokat, és az egyetlen világi előkelő, aki mindvégig megőrizte birtokait és tisztségét is. Életének részletes megismerése által a 15. század közepi politika-, társadalom-, és művelődéstörténeti folyamatok megértéséhez is közelebb kerülünk. János életpályája nem csak a Perényi családon belül, de a kortársaihoz képest is jól dokumentálható, így hosszú, két évtizedes működését három korszakba osztva vizsgáljuk. Perényi János életpályája nem tárgyalható a városokhoz fűződő viszonyának részletesebb vizsgálata nélkül, ezért nagyvonalakban ismertetjük a tárnokmesteri hivatal működését, és a felső-magyarországi városok szerepét az 1440-es és 1450-es években. Dolgozatunk végén a felhasznált adatok jó részét rendezett, átlátható formában tesszük közzé – mely reményeink szerint dolgozatunk legidőtállóbb egysége lesz. Our historiography has shown in the past decades that the political power of the Hungarian Kingdom in the 14th – 15th centuries concentrated in the hand of the ruler and the baronial families that surrounded him. Thusly, the contemporaneous elite and the chain of political actions cannot be reconstructed without understanding the detailed history of these families. Despite this, very few papers have been published in this subject until today. The thesis attempts to partially fill this gap. In the thesis, the history of the first five generations of the Terebes branch of the Perényi family that owned lands in the North-Eastern part of the country is processed. The family rose in the 14th century and was listed among aristocracy in the 15th. The time interval of the dissertation is from the first known ancestor of the Perényí family, namely some Orbán (1271), until the death of János Perényi (1458), Master of the Treasury. In details, I examine the activity of Péter Perényi (†1388) Castellan, Chancellor Imre (†1418) and János (†1458), Master of the Treasury, placing greater emphasis on the latter. A thorough survey of land holding history forms the backbone of the thesis. The reason for choosing the history of land holding is that power in the era can be measured in the size of one’s land. In accordance with the sources I also examine why the family chose that particular residency, their social network, their seal-and coat of arms usage. Furthermore, I analyze and if necessary criticize what lies beyond certain topoi that are in connection with some members of the family. János Perényi, Master of the Treasury was one of those officials, who grew up and reached the age of legal competence under the stable inner political system of Sigismund. He was one of the few who were at the peak of their career during the game of thrones, the regency and the hazy domestic power relations that followed Sigismund, and he was the only secular lord, who was able to keep his lands and offices all along. By examining his life and career, we get closer to understanding the art-, political- and socio-historical courses of the middle of the 15th century. The career of János can be well documented not only within the Perényi family, but compared to his contemporaries as well, thusly we are able to examine his two-decade long activity in three separate periods. His career cannot be invoked without further examining his connections to the cities, thusly I broadly describe the operation of the office of the Master of the Treasury, together with the role of the Upper-Hungarian cities in the 1440’s and 1450’s. At the end of the dissertation, I publish a great part of the applied sources in a clear, organized form – which hopefully will be the most “future-proof” part of the thesis.Tétel Szabadon hozzáférhető A varég-ruszok és a steppei népek viszonya a viking korban (9–11. század közepe)(2019) Katona, Csete; Bárány, Attila; Történelem és néprajz doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Történelmi IntézetA kora középkori skandinávok „keleten” – a mai európai orosz területeken és azokon túl – tevékenykedő csoportját a korabeli források „ruszoknak” vagy „varégoknak” nevezik. A középkori izlandi sagák által „keleti útként” (austrvegr) említett területen a vikingek már a 9. században kapcsolatba léptek Kelet-Európa lakosaival, köztük az ún. steppe régió nomád népeivel. Ezeket a kapcsolatokat többnyire mellőzi a szakirodalom, köszönhetően annak, hogy korábban (politikai motivációktól fűtve) a kutatás inkább a skandináv-szláv viszonyra koncentrált. Jelen doktori értekezésben arra igyekszünk rámutatni, hogy az alkalmankénti fegyveres összecsapásoktól eltekintve a „viking ruszok” gyümölcsöző kapcsolatokat alakítottak ki a Volga-Dnyeper folyók térségének nomád (vagy fél-nomád), többségükben török kultúrájú népeivel. A steppei népek közül főként a skandinávok volgai bulgárokkal, kazárokkal, besenyőkkel és a magyarokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolataira, a köztük zajló (igen gördülékeny) kommunikációra, közös katonai akcióikra és helyenkénti közös megtelepedésükre fókuszálunk. A dolgozatban amellett érvelünk, hogy ezek a kapcsolatok kulturális egymásra hatással és kölcsönzéssel jártak (vallásos rituálék, anyagi kultúra és mindennapi szokások átvételével) és jelentősen hozzájárultak a 9–11. század első fele között formálódó rusz identitás kialakulásához. A viking-nomád érintkezések mellett külön figyelmet szentelünk a skandináv-magyar kapcsolatoknak mind a honfoglalást (895) megelőző, mind az azt követő időszakban. Ezzel az a célunk, hogy Magyarországot végre felhelyezzük a „Viking Világ térképére”, illetve, hogy – olykor korábban nem tárgyalt források bevonásával – a középkori magyar történelem egy eddig többnyire mellőzött szeletét új megvilágításba helyezzük. Noha a dolgozat elsősorban írott – bizánci, muszlim, latin, szláv és óészaki – forrásokra épülő történeti értekezés, nagy szerepet kapnak a régészeti leletek, míg időnként az értelmezést nyelvészeti adatok árnyalják. Kulcsszavak: vikingek, Viking Kor, izlandi sagák, varégok, ruszok, Kijevi Rusz, nomádok, magyar őstörténet, steppe Early medieval Scandinavians operating along the so-called ‘Eastern Way’ (austrvegr) of the Icelandic sagas, encompassing the territories of today’s European Russia and beyond, were often labelled as Rus’ or Varangians in contemporary sources. Already in the ninth century, the Vikings entered into variable relationships with the inhabitants of Eastern Europe, among them with the nomadic tribes of the steppe region. These contacts, however, are largely neglected in scholarly discourse as previous research (mainly motivated by political factors) tended to focus more on the Scandinavian-Slavic relations. In the present thesis, it will be pointed out that apart from occasional hostilities, the relationship of the Viking Rus’ with the various (culturally) Turkic groups of the Volga-Dnieper region – with emphasis on the Volga Bulghars, Khazars, Pechenegs and Magyars – could have been fruitful on multiple levels. Besides the Slavs, steppic nomads were the main partners of the Viking Rus’ in the period, testified to by close commercial ties, fluent communication between the parties, joint operations in warfare and co-habitation in certain areas. It will be argued that these contacts resulted in cultural borrowings (adoption of ritual traditions, material culture and everyday customs) and contributed significantly to the development of Rus’ identity during the course of the ninth–mid-eleventh centuries. Special attention is devoted to the relationship between Scandinavians and Magyars/Hungarians both before and after the latter’s settlement in the Carpathian Basin (895). This is in order to finally place Hungary on the ‘map of the Viking World’ and to assess a largely neglected segment of medieval Hungarian history with the aid of some previously undiscussed material. Although mainly a historical study, building on Byzantine, Muslim, Latin, Slavic and Old Norse written sources, the investigation draws heavily on archaeological evidence and is supplemented occasionally with linguistic data. Keywords: Vikings, Viking Age, Icelandic sagas, Varangians, Rus’, Kievan Rus’, nomads, Hungarian pre-history, steppe